Jocó félárva gyerek volt. Édesanyja belehalt a szülésbe, apja azóta idült alkoholista lett. Évek óta alig volt egy-egy józan pillanata. Mindenüket elitta: a takaros házat, a háztáji földet. Így végül a falu szélén, egy elhagyott kis garázsban húzták meg magukat. Ott tengették életüket.
Apját a tüdőbetegsége gyakorlatilag ágyhoz kötötte, Jocó napjai koldulással, csavargással teltek.
A téli kemény, hideg napok fagyoskodását a rozzant sparhelt sem tudta enyhíteni, inkább füstölt, mint melegített. Ilyenkor Jocó odabújt köhécselő apjához, és a takaró alatt melegítették egymást.
Ha pedig nem volt mit ennie, bekopogott a plébános úrhoz, aki meleg étellel kínálta.
A szombat délutáni hittanórákon nagyon jól érezte magát, a cserépkályhának támaszkodva mennyei melegség futotta át vézna kis testét.
Karácsony közeledtével minden gyerek egy rajzlapot kapott, azzal a feladattal, hogy le kell rajzolni, milyen ajándékot adnának karácsonyra a kis Jézusnak.
Volt, aki a biciklijét rajzolta a jászol mellé, más a kis autóját, labdáját, kedvenc babáját. Jocó rajzán igencsak elcsodálkozott a plébános úr. Két kis fejecske látszott a jászolban.
Megkérdezte:
– Jocó, te mit ajándékoztál a kis Jézusnak?
– Nincs nekem semmim, amit adhatnék neki – szipogott Jocó –, befeküdnék mellé a jászolba és átölelném, hogy ne fázzon.
(Hofher József SJ története alapján.)
