Menekülünk attól a kérdéstől, hogy ki vagyok én igazán. Gondolatainkban azonnal egyfajta viszonyulás tör elő: Kihez tartozom? Mit akarok elérni? Milyen zavart érzek magamban? De ha mindezt lehántjuk, tényleg, ki vagyok én valójában? Ki az, aki nem szép, nem is csúnya, nem jó és nem rossz, hanem csak úgy van. Vagy nem létezik az a valaki, akit még semmiféle jelzővel nem címkéztek fel? Isten előtt létezünk így magunkban. Itt, az emberi, földi viszonyok között állandóan tükörben nézzük magunkat. Ezek a képek mondatják velünk: boldogtalan vagyok. Vagy ezt: jó úton járok. Milyen nehéz ezeket a képeket félretennünk, és mögöttük meglátni azt, aki mindezt mondja.
János evangéliuma első kérdése ez: Ki vagy te? Keresztelő János egyre mélyebbre és mélyebbre ásott, hogy jó választ adjon. Minden kidobott lapát föld egy-egy „nem” volt. Így van ez velünk is. Ha bátorságot veszünk arra, hogy a mai kor millió felszínes kérdése mögé menjünk, először mindig az fénylik fel, amivel nem tudom azonosítani magam. A kíváncsi, igazán kutakodó ember állandó tapasztalata ez: először fogalmunk sincs, hogy mi történik és kik vagyunk igazán. Aki a hit útján jár, mind vállalja ezt a bizonytalanságot. Amíg egós szerepeink biztonságában élünk, egyre több mindent tudni vélünk, egyre biztosabbak vagyunk. Amikor a lét kérdéseit feltesszük, elvesznek biztos meghatározásaink, skatulyáink.
Ha vesszük a bátorságot, és belefogunk ebbe az ásásba, akkor előbb-utóbb valami különös, ragyogó egység-érzést találunk majd. János felfedezi, hogy ő a hang. De hang nincsen magában, a hang megcsendít valamit. Igy egyesül János és Jézus küldetése. A hang és a Szó. János eggyé lesz Isten csodájával, valakivel, aki nem ő, sőt sokkal több mindennél, amire ő képes lenne. Nem János alkotja az utat. Senki nem csinál semmit. Rábukkanásról van szó: Igen, ez vagyok én, aki mindent elenged és szabad utat nyit a Szeretetnek. Mint amikor felkel a Nap, és a szobában égő gyertya szinte égi társára ismerve már nem világít, mert a sokkal nagyobb átvette szerepét.
Abban az időben föllépett egy ember: az Isten küldte, és János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, hanem (azért jött, hogy) tanúságot tegyen a világosságról. János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: „Ki vagy te?” Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: „Nem én vagyok a Messiás.” Ezért megkérdezték tőle: „Hát akkor? Talán Illés vagy?” „Nem vagyok” – felelte. „A próféta vagy?” Erre is nemmel válaszolt. Azt mondták tehát neki: „Akkor ki vagy? Mert választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról?” Ezt felelte: „A pusztában kiáltó hangja vagyok: egyengessétek az Úr útját, amint Izajás próféta mondta”. A küldöttek a farizeusoktól jöttek, ezért megkérdezték: „Miért keresztelsz hát, ha nem te vagy a Messiás, sem Illés, sem pedig a próféta?” János így válaszolt: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki utánam jön, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János tartózkodott és keresztelt. Jn 1,6-8; 19-28
