(A hála mint motiváció természet és társadalom gyógyítására)

Interdiszciplináris tudásmegosztás és tapasztalatcsere a fenntartható fejlesztés különböző területein tevékenykedő elméleti és gyakorlati szakemberek részére

Budapesten, a Párbeszéd Házában 2018. június 16-án megtartott konferencia előadásai.

Szerkesztette: Karikó Éva

Fotó: Merényi Zita / Magyar Kurír

Tartalom

Bevezetés

Hála és bizalom a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus gondolatkörében.

A hála fogalomkörei

„Még mindig es az áldott eső” – gondolatok a Természet és ember viszonyáról

Közösség és társadalom láthatatlan együttműködése

Törvény, rend, szokás, szabadság

Először is fejben kell visszatalálni a harmóniához

A zsidó-keresztény bibliai hagyományok és a természet

Hála és köszönet magyar népszokásokban

A hálaadás helye és módja a liturgiában

Elfogadni Istent minden körülményben

A hála gyógyít, megvéd, kiteljesít

Hivatkozások

Támogatók

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked! (Babits M.)

Zlinszky János (a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom, Teremtésvédelmi Munkacsoport vezetője):

Bevezetés

Konferenciánk, együttgondolkodásunk időszakában Magyarország eucharisztikus kongresszusra készült, a „par excellence” hálaadásra (a szó eredete a görög ‘evcharisto’, magyarul ‘köszönöm’). Hálát adni – szertartásos szavakat idézve – „méltó, igazságos, illő, célravezető, üdvös”, amikor van miért és kinek.

Ez a konferencia felvetette a hála kérdéskörét (szükségesség, szépség, haszon, méltányosság) mindazon dolgokért és dolgok miatt, amelyeket az emberi személy mint megajándékozott, készen talál maga körül, s amelyek otthonosságot jelentenek számára, valamint segítenek életét fenntartani, személyiségét kibontakoztatni, munkálkodásához teret és tárgyat adni, bölcsességében fejlődni, testi-lelki felüdülését szolgálni, életének célját megtalálni, megérteni és beteljesíteni.

De miben is állhat ez a kérdéskör? Mi mindenről tájékozódhatunk, gondolkodhatunk el a hálával kapcsolatban? Milyen kérdések fogalmazódnak meg bennünk, akár érdeklődésből, akár mintegy lelkiismeret-vizsgálatként? Szabadjon itt bevezetőül megosztani néhány példát:

• Érdekes lehet az ajándékozás antropológiájának és néprajzának áttekintése a megajándékozott szemszögéből. A köszönetnyilvánítás formái és szertartásai, a hála nyelve és kifejezésmódjai az emberek között bizonyára gazdagok és sokszínűek.
• Spiritualitás, liturgia és hála – a köszönetnyilvánításnak mindenütt megvan a kultúrája az égiek felé is. (Étkezés előtti ima, ital földre cseppentése ivás előtt stb.)
• Mit jelent a hála abban az értelemben, hogy mi a „tartalma”? „Többet kaptam, mint amennyi járt volna”? „Jól jártam”? „Valami általam elérhetetlent kaptam”? „Viszonozhatatlant” kaptam? „Teljesült a kérésem”? Miben áll a hálás személyiség, hálás hozzáállás?
• Mi váltja ki a hálát? Mi váltsa ki, mikor kell vagy illik? Mik – szakszóval – a hála „peremfeltételei”?
• Szent Pál szavai – „mid van, amit nem kaptál?” – parafrázisaként: Mid van, amit kaptál? Fontos létfeltételeink vannak meg, vesznek körül, igényelt dolgok és szolgáltatások amelyeket nem mi hoztunk létre, az ökológiai szolgáltatásoktól a közjót munkáló intézményekig! A hála értékleltár is lehet, legalábbis ahhoz vezethet.
• Tudjuk-e (és akarjuk-e?) tehát „leltározni” az életünkben kapott ajándékokat, az ökológiai szolgáltatásoktól a közintézményekig, a technikai civilizációtól a művészetekig, a személytől személynek és a közösségtől közösségnek juttatott ajándékokon át a Végső Ajándékozóig?
• Fel tudjuk-e őszintén mérni ezeknek az ajándékoknak a helyzetét, állapotát, esetleges törékenységét, fenyegetettségét; elosztásuk igazságtalanságait, eloszlásuk egyenetlenségeit? Felismerjük-e az anyagi és szellemi, lelki természetű ajándékok egymásrautaltságát, kapcsolatait? Összefügg-e nálunk, bennünk hála és boldogság; hála és igazságosság; hála és szeretet?
• Hálánk és lekötelezettségünk, ha van, átvált-e elkötelezettségbe; mozgósító erő lesz-e a Teremtő, a végső ajándékozó iránti hála arra, hogy tiszteljük és megvédjük ajándékait?
• Mi mindent lehet ajándéknak tekinteni? Lehet-e megköszönni a veszteséget, kárt, megpróbáltatást – vagy ez abszurd gondolat? Mik ezen a téren a szenvedélybeteg-terápia, a rehabilitáció tapasztalatai?
• Körülnézek, szemlélődöm, megelégszem, megköszönöm, megtalálom a békémet – és aztán? Tétlenséget szül-e a hála? Túl lehet-e hajtani, káros-e a „Pollyanna”-hozzáállás, vagy épp ellenkezőleg?
• Vajon milyen a megajándékozott és az ajándékozó magatartás viszonya, hogyan alakítja ezt a hála? Aki átéli, hogy kap, vajon szívesebben ad is a továbbiakban? A hála kölcsönössége bizonyára megvan valamilyen szinten: ez egyszerűen adaptív viselkedés? Vagy többről van szó? Kapcsolatteremtő köszönetről: személyek közt, hálózatok közt, közösségek közt, ember és természet közt?
• Ha már a közösségekhez érkeztünk: milyen társadalmi körfolyamatokat válthat ki és táplálhat a hála/köszönetnyilvánítás? És annak esetleges eltűnése? Van-e kapcsolat kölcsönös le- és elkötelezettség közt? Növeli-e a hála a közösség rezilienciáját (álló- és alkalmazkodóképességét)?
• Még mindig a társadalmi együttműködéssel kapcsolatban: egyes szerzők szerint a személytelen együttműködés helyett a tudatos és hálás, személyre szóló együttműködés a közbizalmat erősíti, ami a testi, lelki és össztársadalmi jólétet növeli. A gazdaság számára állítólag a bizalom az egyik legfontosabb tőkejószág! Ezek szerint a gazdaságot is segíti a hála? De kinek lehet, legyen hálás egy jó gazda/tulajdonos, egy menedzser, egy bankár, kockázati tőkebefektető? A piacgazdaságon túl miként befolyásolja, befolyásolhatná-e egyáltalán a munkaerőpiac, a foglalkoztatás szféráit a hálaérzés?
• „Ami jár, az jár”, szoktuk mondani – mi az, amiért nem jár hála, sőt esetleg akár hamis helyzetet hoz létre a köszönet? Van ilyen? Emberi jogok, szabadságok biztosítása, igazságszolgáltatás, szerződések betartása, kötelességteljesítés, bűn, jogtalanság elmaradása – van ezeken bármi megköszönni való?
• Csökkenti a hála a személy szabadságát, függetlenségét? (vö. „Az igazság szabaddá tesz titeket”.)
• A hálának, ha megjelenik, mi a következménye? (Ellentett oldalról: mulasztás bűne-e vagy sem a köszönet elmulasztása? Hogy tekintett erre tradicionálisan a társadalom?)
• Mi lenne, ha mélységes hála töltene el minket mindenért, amit nem mi alkottunk, de használhatunk vagy élvezhetjük?
• Mi lenne ha mindig köszönetet mondanánk az alkotónak ilyen esetekben, helyzetekben, legalább lélekben, de ha lehet, ténylegesen is?
• Mi lenne, ha rendszeresen módot adnánk magunknak, hogy szembesüljünk megajándékozottságunk mértékével?
• Vajon hogy hatna vissza az egyénre, lelkiállapotára, egészségére, motiváltságára, kapcsolataira ez a megajándékozottság?
• Milyen hatása lenne a közösségekre, belső összetartásukra?
• Más szemmel néznénk-e az életünknek keretet adó intézményekre, életünk természetes körülményeire, feltételeire?
• Több felelősséget vállal, aki megajándékozottként él, vagy kevesebbet?
• Gondosabbak leszünk a nekünk (ki)szolgáltatott ajándékkal, vagy ellenkezőleg, az ingyenest (de nem értéktelent!) nem értékeljük?
• Mit eredményezne, eredményezhetne, ha tudatosabban nevelnénk hálára magunkat és másokat?
• Törekedni a hálára: jó indulás-e a társadalom és a természet gyógyítására törekvőnek?
• Összefügg-e hála és boldogság; hála és igazságosság; hála és szeretet?
• Érdemes-e tudatosan felépíteni és ápolni a hálás lelkületet? Hálára nevelni? Mi a kapcsolat (van-e kapcsolat) a hálás lelkület és a fenntartható életvitel között? És ha igen: hogyan „gyakoroljuk be” a hálát? Vannak-e a hálaérzés felébresztésének, megélésének technikái?

Végső soron: része-e valóban a hálás lelkület a fenntartható magatartásnak?

A konferencia munkahipotézise benne van a címében: „A hála (mint) a fenntarthatósági fordulat alapja”. Azt a meggyőződést fejezi ki, hogy a hála kifejezése/kifejeződése hatásos dolog, tehát megléte és hiánya egyaránt következményekkel jár.

A hipotézis szerint a gondolkodó és felelős emberhez méltó, az ajándékozó természettel és személlyel szemben pedig illő és igazságos a köszönetet kifejezni, a megajándékozottságot elismerni és szóvá tenni. Ez a hálaadás visszahat a köszönetet mondóra is, formálja őt, felfogást, szemléletet, lelkületet, értékrendet alakít (át). Általa a közösség magatartása, viselkedése végső soron fenntarthatóbbá válik, a fenntarthatósági kihívásokra és megoldási lehetőségekre fogékonyabb lesz. E tézis megerősítéséhez vagy cáfolatához kívánt hozzájárulni a konferencia, erről gondolkodtunk előadóink és meghívott szakértőink segítségével.

(Az ökológiai megtérés) mindenekelőtt hálát és ingyenességet foglal magában, vagyis az Atya szeretetéből kapott világ ajándékként való elismerését, ami (…) nagylelkű cselekedeteket eredményez… (Ferenc pápa: Laudato si’ 220.)

Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek:

Hála és bizalom a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus gondolatkörében

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus és a teremtett világért érzett felelősség gondolata szorosan összefügg egymással. A kultúra kezdeteitől fogva az ember egy bizonyos megilletődöttséggel tekintett körül a világban. Érezte, hogy ott nála nagyobb erők működnek. Próbálta megfigyelni a világ törvényszerűségeit, és érzékelte, hogy nem puszta anyagi működéseknek van kiszolgáltatva, hanem emberként, szellemével, szabadságával, érzelmeivel közvetlen kapcsolatba is léphet az őt körülvevő erőkkel. És ebben a kapcsolatban a kérésnek, a megköszönésnek, az ajándékozásnak, az áldozatnak és a hálaadásnak is megvolt a maga helye.

A bibliai kinyilatkoztatás úgy mutatja be a világot, mint Isten alkotását. Az embert pedig mint Isten képmását, aki a Mindenhatóval párbeszédre hivatott. Az ember parancsokat kap és egyben szabadságot is. Ha ezzel rosszul él, büntetésként megromlik a viszony közte és a környezete között. Akkor tövist és bojtorjánt terem a föld, akkor arca verejtékével, kínlódva kell megkeresnie az embernek a megélhetését, akkor fenyegető veszélyt jelenthetnek az állatok, az időjárás és a világ történései.

Ha viszont helyreáll a harmónia az ember és a teremtő Isten között, akkor ez kihat a világhoz fűződő viszonyunkra is. Ezért olvassuk a messiási korról szóló jövendölésekben, hogy „akkor majd nem ártanak senkinek földemen”, hogy „együtt legelészik majd az oroszlán és a bárány, és a kisgyerek is nyugodtan játszhat a mérges kígyó odújánál” (vö. Iz 11,8–9).

Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájában ökológiai megtérésről beszél (220. pont). Krisztus megváltói műve folytán Isten „kiengesztelte önmagával a világot és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára”. Ezt mondjuk a gyónásban is, amikor a feloldozást adjuk. Krisztus Lelke, a Szentlélek, akiről a Genezis azt mondja, hogy a teremtéskor ott lebegett a vizek felett. Róla olvassuk a Zsoltárban: „Áraszd ki lelkedet és minden életre kel, és megújítod a föld színét” (Zsolt 104,30). Ezek mély értelmű ígéretek. Optimizmust és bizalmat adnak az embernek. Szinte arról nyugtatnak meg, hogy a Teremtő akaratából a teremtett világ csodálatos módon az élet és a működés új meg új szakaszait kezdheti el, új meg új formában áradhat ki a világra Isten kreatív és ajándékozó szeretete. Ez akkor is így van, ha esetleg az ember felelőtlen, ha esetleg önző és rövidlátó magatartással a maga számára lakhatatlanná teszi a világot. Hiszen a Teremtő lehetőségei az általunk ismert világmindenségben és azon túl határtalanok.

De Ő minket szabadsággal ajándékozott meg és arra szólít, hogy működjünk együtt vele. Mintegy nekünk adja, nekünk ajándékozza ezt a világot. Nem azért, hogy elpusztítsuk, hanem hogy gondozzuk. Ezért hát a természet kutatása számunkra nemcsak lehetőség, hanem kötelesség is. Egyre mélyebben meg kell ismernünk annak a működését, amiért felelősek vagyunk. Gyerekkori karácsony estékre emlékszem vissza és arra, hogy nem volt mindegy, elolvassa-e valaki egy játék használati utasítását, vagy rögtön elkezd vele gurigázni, elkezdi strapálni, és mire a szülők az utasítást áttanulmányozták, már tönkre is teszi. Ha hálásak vagyunk Istennek a teremtett világ ajándékáért, akkor a figyelmes, türelmes, érdeklődő megismerés az első feladatunk.

Az Isten iránti hála pedig céljainkat is megmutatja. Neki akarunk válaszolni, az ő szándékát keressük, szeretettel az emberek iránt.

De az Úr Lelke nemcsak a teremtéskor lebegett a vizek felett. Valahányszor a szentmisét bemutatjuk, lehívjuk a Szentlelket az adományokra, és kérjük, hogy tegye a kenyeret és a bort Krisztus Testévé és Vérévé. A föld termését és az emberi munka gyümölcsét a Szentlélek alakítja át. Tehát megkapjuk Istentől a teremtett világot, akaratának megfelelően a saját munkánkkal együttműködünk vele, és utána az eredményt a Szentlélek különleges működése emeli az isteni lét szférájába. Ezt az egész folyamatot az azt kísérő imádsággal együtt az Egyház a legősibb időktől fogva hálaadásnak, vagyis eucharisztiának nevezi. Az oltáriszentség csodája pedig megmutatja számunkra a világban való létezésünk szerkezetét: Istentől kapjuk ajándékba a világot. Nekünk is közre kell működnünk alkotó művében. A végső eredményt viszont az ő minden képzeletet felülmúló áldása határozza meg. A hála alapmagatartása tehát számunkra felhívás a felelős munkára, és a végső bizalom forrása. Adja Isten, hogy korunkban is ráérezzen az emberiség ennek a mindent átfogó hálának a nagyszerűségére!

Vere dignum et iustum est, aequum, et salutare
nos Tibi semper et ubique gratias agere
Domine Sancte, Pater omnipotens, aeterne Deus

Béres Tamás (az Evangélikus Hittudományi Egyetem Rendszeres Teológiai Tanszékének vezetője):

A hála fogalomkörei

1. Kultúránk a fogalmi nyelvre épül, de ahhoz hogy a nyelv egyáltalán közölhessen valamit, gondoskodni kell a fogalmak megalapozásáról. A hálaadás viszonylag gyakran használt szó, de ha tartalma nem telik meg újra és újra élő tapasztalatokkal, könnyen kiüresedhet, sőt ellentétébe fordulhat. Erre példa a hálától való félelem mindennapi esete. Hálásnak lenni az esetek egy részében nem szeretünk, mert tartozást jelent. Akinek tartozunk, bármelyik pillanatban benyújthatja igényét a számla kiegyenlítésére. Ebben a nagyon is valóságos élethelyzetben a hálával kapcsolatos emberi viszony félreértelmezéséről, agresszív visszaélésről van szó, és a hála itt csak egy eufemisztikus jelző. De van-e valamilyen kapaszkodónk ahhoz, hogy a szavak – most a hála – jelentését megóvjuk pl. az ilyen erőszakos elferdítésektől, és visszataláljunk a lényeges jelentéséhez?

2. Ehhez vissza kell ásnunk kulturális rétegeken át a szó eredetéhez. A hála, hálaadás szó görög alapszava az eukhariszteó ige. (Ma a görögben az „efariszto” jelentése „köszönöm”, mint ahogy a hála szavunk eredetét képző „hvala” is ezt jelenti a déli szláv nyelvekben.) A klasszikus görög műveltséget megőrző-közvetítő ógörög nyelvben ez a szó már megvan. Jelentése: hálás, hálát érez, valaki kimutatja háláját valakinek. Az alapszó továbbképzéséből születő szavak jelenthetik még, hogy valami kellemes vagy szerencsésen történt meg stb. Ez a görög szó ugyanakkor két tagból áll, ahol az eu- valódit, jót jelent. Marad a kharisz szó, amelynek viszont olyan alapvető és elterjedt a használata, hogy ha valahogyan visszamenőleg ki tudnánk venni a régiek szótárából, az egész görög kultúra, ahogy azt a ránk maradt szövegekből ismerjük, összeomlana vagy legalábbis rá sem ismernénk. A kharisz báj, kellem, gyönyör, élvezet, kedvezés, kedvesség, hála, elismerés, köszönet, viszonzás, jutalom, tekintély, tisztelet és sok más szónak az alapszava. Filozófusok, drámaírók, mítoszok sokasága nemcsak használja, hanem jelentős mértékben legfőbb mondanivalóját is e szó köré építi fel (Györkösy–Kapitánffy–Tegyey szótár). Az eu- előtaggal ellátott kharisz ennek megfelelően valahogy úgy érthető, hogy valaki helyesnek, jónak, kedvesnek tartja a másvalaki által kifejezett kedvességet, kedvezést stb. Ezen a megalapozó jellegű és erejű szinten, jól látszik, nehezen lehetne visszaélni a szó jelentésével.

3. Már az ógörög szótár is rögzíti az eukharisztia szó vallási tartalmát, az ti. hálaáldozat. Számunkra most fontosabbnak és érdekesebbnek látszik azonban a bibliai tartalma. Annyit mindenekelőtt elmondhatunk, hogy a bibliai vallásokon kívül nem nagyon találunk olyan elterjedt vallási rendszert, amelyben az istenkapcsolatot a hála ezekhez hasonló meghatározó módon járná át. (Van törvény, szeretet, áldozat, önfeláldozás, tisztaság, bátorság, erény, igazság, dicsőség, természet stb. alapú kapcsolat, de a hála nem jellemző.) Az Úr Izraellel kötött szövetségének egyik legkiemelkedőbb tartalmi eleme a szoros és élő kapcsolat. A „féltékeny”, féltőn szerető Isten nemcsak meghatározott kultikus cselekvést vár népétől, hanem igényt tart rá, hogy az Izrael házában élők életén mutatkozzék is meg ez a kapcsolat. Izrael számára a teremtés egésze és részletei is alkalmasak arra (Gen, Jób, Zsoltárok stb.), hogy felfedezze benne a Teremtő hozzá fordulását. Izrael népének feladata, hogy válaszként, sokszor a teremtett világ részleteivel együtt adjon hálát az Úr ajándékaiért és gondviseléséért. A „todah” szó hálaadást, dicsőítést, hálaáldozatot jelent, sokszor himnikus, énekelt formában. A hálát mint az Úr és a nép közötti kapcsolatot azonban ennél is jobban kifejezi magának a teremtésnek a szava: a „barak”. Ez a szó jellegzetesen kétoldalú. Isten megáldja az embert mindazzal, ami az embert ismeretei szerint világként körülveszi, az ember pedig erre válaszként áldást mond Istennek mind az ajándékaiért, mind azért az ismeretért, hogy neki tartozik ezért hálával. A hálának ezen túlmenően vannak jellegzetes kifejeződési formái, amelyek legtöbbször a megszabadítás témaköréhez kapcsolódnak, legyen szó az ellenség előli egyéni és közösségi megmentésről, vagy az Izraelt néppé kovácsoló kivonulásért mondott hála kifejezési formáiról.

4. Az Újszövetségben számtalan esetben találkozunk a hálával más szavakkal kifejezett formában is, legyen szó a dicséretről, hitvallásról vagy az áldásról magáról. Ám az „eukharisztia” szó kifejezetten Isten kegyelmére, a „kharisz”-ra adható válaszként, mintegy annak visszatükrözéseként fordul elő benne. Jézus egész élete hálaadás, akkor is erről van szó, amikor ő nem utal erre. Gyógyításaival, szavaival az őt hallgatókat is arra a közvetlen, gyermeki kapcsolatra hívja az Atyával, amelynek lényege a hálás, közvetlen elfogadás és annak kifejezése. Sok evangéliumi példát találunk még, elég, ha csak az ún. evangéliumi kantikumokra: Mária, Simeon, Zakariás Lk 1 és 2-ben található énekére gondolunk. Pál apostol leveleiben a hála majdnem minden alkalommal szerepel már kezdő gondolatként (a levelek második fő egysége), a gyülekezetek köszöntéseként. Abban a sorrendben, ahogy a hála az újszövetségi nép egyre konkrétabb válaszadása lesz Isten kegyelmére, az egyik legkonkrétabb forma az étkezés előtti imádság. Pedagógiai szempontból kérdés lehet, hogy a gyerekeinket fohászokra vagy a személyes és tartalmilag egyéni imádságokra tanítsuk, vezessük-e inkább. Ennek a kérdésnek a hátterében azonban meg kell látnunk, hogy mindkét esetben ugyanarról a szándékról, teológiai tartalomról van szó: hálát adni azért az élelemért, amiből naponként, Isten jóvoltából, fenntarthatjuk életünket.

5. A hálaadásnak különleges helye van a skolasztikus gondolkodás fénykorában, Aquinói Tamás bölcseletében. Az „angyali doktor” ezt úgy helyezi el erénytanában, hogy messze nem csupán egyéni, személyes jelentősége van. Számára a hála a kegyelem visszonzásának egyik jelentős formája, ezért a „tartozás” (kötelesség, lekötelezettség) erényei között az utolsó, negyedik ponton tartja számon a vallás, a kegyesség és a rítus után. Az utolsó pont mint hely azért jelentős ebben a gondolatmenetben, mert itt fordul vissza az Istentől eredő folyamat. Ekkor az ember, bekapcsolódva az egyház egész életébe és ezzel együtt Jézus Krisztus életművébe, minden egyes tagjának életével fejezi ki Isten iránti háláját. Aquinói erénytana ezért nem érthető meg pusztán az egyéni erények szintjén. Ennek ellenére az „erénytan” mint etikai irányzat, ma egyre népszerűbb. Egyik legismertebb képviselője a pszichológiában Martin Seligman, aki „erősségek és erények” címén a négy alaperényt (bölcsesség, bátorság, mértékletesség, igazságosság) „újabb” kettővel egészítette ki a mai érdeklődő „fogyasztók” számára. A szeretet és a transzcendencia erényeit az előzőekhez társítva, a hálát a transzcendencia egyik elemeként fejti ki a szépség értékelése, remény, spiritualitás, megbocsátás, humor és a temperamentum társaságában.

6. A múlt század vallástudósai a szent meghatározásakor többen azzal definiálták a szentet, hogy az elkülönül a hétköznapi világától és annak jelenségeitől, a profántól (M. Eliade). A definíció nyilván alkalmas sok vallástörténeti összefüggés megértésére és láttatására. A múlt században azonban több művészeti irányzat számára is érzékeltethetővé lett egy olyan életszemlélet, amelyet „profán szentként” vagy „szent profánként” lehet meghatározni. Kétséges, hogy a huszadik századi igazán színvonalas istenkereső művészetben találkozunk-e egyáltalán ettől eltérő szemlélettel. Ebben az összefüggésben a szent olyan, a jelenségekhez társítható többletjelentést (többletértéket, többletértelmet) hordoz, amely az élet minden szintjén és zugában értelmezhető. Ebben az értelemben a „hálát” is szent szóként tarthatjuk számon. A hála olyan kifejezéssé válik, amely egyrészt alkalmas arra, hogy segítségével összefoglaló, szintetikus módon utaljunk átfogó életszemléleteinkre, másrészt a szó eltűri, hogy a legapróbb részletekkel kapcsolatos mondanivaló kifejezésére használjuk fel. A hála az életmódig elmenően megjelölhet egy részleteiben is kifejthető életfelfogást az ehhez tartozó hangsúlyokkal, forrásokkal, eszközökkel és célokkal.

7. A hálát az eddigi értelemben „jelenmódnak” nevezhetjük. A jelenlét egy módjának, amely formailag nem rögzített, noha szükségszerűen konkrét, választható vagy kialakítható formákból építkezik. A jelenlét egy módja a hozzátartozó (elő)történettel, vagyis az odavezető út tudatosításával. Ennek következtében a hála elképzelhetetlen pusztán elméleti síkon, az életből kiszakított pillanatok tetszőlegességében. Elméletileg sem lehet róla beszélni, tekintve, hogy elméleti előtörténetek nem léteznek. Ha azonban mégis ilyenekre keresnénk további elméleti válaszlehetőségeket, azzal csak azoknak az eldönthetetlen kérdéseknek számát szaporítanánk, amelyek megválaszolása jelenleg is a hála valóságos és konkrét, elköteleződést igénylő válaszadási formáit igényli. A hála aktív, tudatos és elköteleződő válasz arra a létünket megelőző és gazdagító anyagi-szellemi-lelki feltételrendszerre, amely a jelenben lehetőséget ad kapcsolati létünk elemeinek megbecsülésére és kifejezésére.

Mid van, amit nem kaptál? (1Kor. 4.7)

Molnár Zsolt (az MTA Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadója):

„Még mindig es az áldott eső” – gondolatok a Természet és ember viszonyáról

A Természet és az ember kapcsolatában a hálának tág tere és sokféle szerepe van, illetve lehet. Az alábbiakban e téma kapcsán foglaljuk össze gondolatainkat, tapasztalatainkat. Botanikus, ökológus végzettségűek vagyunk, de az utóbbi időszakban elsősorban etnoökológusként dolgoztunk. Azaz nem közvetlenül tanulmányoztuk a növényzetet, hanem azt kutattuk, hogy az az ember, aki nem a könyvből tanulja az ökológiát, tehát parasztember, pásztorember, halász vagy erdőjáró, az mit tud a tájról, annak ökológiájáról, és hogy éli meg a tájjal való kapcsolatát. Voltak köztük fiatalok és idősek, nők és férfiak, pásztorok és gazdálkodók. Ők azok az emberek, akiktől azokat a gondolatokat kaptuk, amikről most írni fogunk. Elsősorban a Gyimesekben, a Kis-Homoród mentén, a Balaton-felvidéken, Belső-Somogyban, a Sárközben és a Hortobágyon, illetve az Alföld különböző más részein, ezenkívül Szerbiában és Mongóliában tanultunk, tanulunk tőlük.

Sáfián László juhásztól éppen egy évvel ezelőtt, egészen véletlenül, pont azt kérdeztük, ami e konferencia ezen szekciójának az egyik kérdése volt: mit kaptál a Természettől? Ő akkor a következőt válaszolta: „Nekünk a Természet az Élet (és aztán egy nagyot sóhajtott). Ebbe minden beletartozik, ebből élünk.” – tette hozzá. Ezután megkérdeztük tőle: Jó, ez az, amit Te kaptál a Természettől, de mi az, amit Te adsz a Természetnek? „Megpróbálom megvigyázni, hogy legalább olyan legyen, mint amibe én beleszülettem.” – válaszolta. Azt gondoljuk, ezek a rövid, de velős mondatok sokat elmondanak arról, hogy a hála hogyan jelenik meg – közvetve – a tájban élő magyar ember életében. Az alábbiakban a hála szót viszonylag kevésszer fogjuk említeni, merthogy ritkán tapasztaltuk meg expliciten a Természettel való viszony kapcsán. Merthogy a tájban élő magyar ember hálát elsősorban Istennek, a Teremtőnek ad.

A tájban élő ember együttműködik a Teremtett Világgal. Úgy éli meg, hogy ő nem ingyen kapja a Természet javait, nem szolgáltat neki a Természet, azaz nem szolgáltatónak éli meg a Természetet (ahogy a mai divatos szó, az ökoszisztéma-szolgáltatás sugallná). De nem is ajándékként éli meg, amennyire megtapasztaltuk, hanem együttműködik a Teremtett Világgal. Az ajándék a Teremtett Világ, de abba bele kell tennie saját magát is. Kis József, egy fiatal gulyás így fogalmazta ezt meg: „Én része vagyok a Természetnek, a jószágommal együtt.”

Az az általános tapasztalat, hogy a Természettel való tartamos együttműködést az egyén szintjén szinte lehetetlen kialakítani. Közösségben kell élnünk ahhoz, hogy a Természettel hosszú távon együttműködő, fenntartható kapcsolatot tudjunk kialakítani. E témakör kapcsán egy csodálatos könyvpáros áll rendelkezésünkre, Imre István székelyföldi történésznek a törvényhozó, illetve a rendtartó székely faluról szóló könyvei, amelyekben többek között 72 ún. falutörvényt mutat be eredeti szövegezésében. Egyik kutatásunk alkalmával, Gellény Krisztinával, átolvastuk e falutörvényeket, és kigyűjtöttük belőlük az összes ökológiai vonatkozású részletet, majd a több száz adatból rekonstruáltuk a 17–19. századi székely ember természetismeretének és a Természethez való viszonyának főbb vonásait. Ezekben sok szó esik a fenti együttműködésről, ezentúl pedig az ember felelősségéről annak kapcsán, hogy a Természet javait használni, élvezni tudja.

A Természet és ember közti együttműködésnek talán legszebb példái az úgynevezett kultúrtájak. Aki járt már Gyimesben vagy a Székelyföldön, az tudja, mire gondolok. Tudnunk kell, hogy az itteni rétek Európa legfajgazdagabb kaszálórétjei közé tartoznak. Ezekről a helyi ember azt mondja: itt rend van, itt mindenki teszi a maga dolgát. Amikor pedig felhagyja ennek a tájnak a művelését, akkor azt mondja, hogy „felveszi a kicsi bojt”, azaz felnőnek a gyepen a kis fenyőcsemeték, és a gyep erdővé válik, elvadul. Tehát a táj elvadul, ha az ember nem munkálkodik benne. A Teremtett Világban mi oly mértékben vagyunk benne, hogy ha kikerülünk belőle, akkor valami rosszabb lesz belőle. Így éli meg a helyi ember a tájjal való kapcsolatát. Újra hangsúlyozzuk, hogy amit itt leírunk, az mind ma élő emberek gondolata, ez a velünk élő – de a Természettel szoros kapcsolatban lévő – emberek világképe. Egy konkrét példát is mutatnánk az együttműködés szemléltetésére, a szénamurha szórását. A szénamurha összetört növények darabkáiból, porból és magokból álló keverék. Úgy képződik, hogy miután az emberek lekaszálják a rétjeiket, a szénát behordják a csűrbe, ott átpakolják, és közben hullik ki belőle mindenféle. Nos, ami kihullik belőle, az nem szemét, az a szénamurha. A gyimesiek hordókban tárolják, majd szekérrel viszik ki a rétjeikre. A Debreceni Egyetemen üvegházban 50-nél több növényfaj több mint 12 000 magját csíráztatták ki belőle Valkó Orsolyáék – literenként! Tehát amikor a biológiai sokféleségről beszélünk és ebben a helyi ember szerepéről, amikor szép virágos kaszálóréteken sétálunk Európában, akkor gondoljunk erre a 12 000 magra literenként, és gondoljunk erre az együttműködésre a táj és a benne élő ember között. Amikor ennek a tájnak az ún. hagyományos ökológiai tudásáról írtunk könyvet Babai Dániellel, sokat gondolkoztunk a címen. Végül ezt az idézetet választottuk: „Ahogy gondozza, úgy veszi hasznát!”

De közelebb is találhatunk érdekes példát a Természet és a hagyományos tudással bíró ember közti együttműködésre. Barta Sándor hortobágyi gulyással arról beszélgettünk, hogy ő nem közvetlenül a Természettel dolgozik együtt, mert hogy még ott van köztük a jószág. Tehát van a hortobágyi mocsár, amit benőtt a nád, a gyékény és a káka, van a gulya, a szürke gulya, és van ő, a pásztor. Ahhoz, hogy ennek a rendszernek az elemei együttműködjenek, azaz visszaszoruljon a nád, újra legelővé, tehát hasznot hozóvá váljon az elvadult terület, a Természetnek, a benne levő marhának és az ott élő gulyásnak kell együttműködnie. Szerencsére a nemzeti park is támogatja ezt az együttműködést, hiszen a legeltetett mocsarak a védett madárvilágnak, a békáknak és egyes ritka növényfajoknak is kedvezőek.

Nézzünk most egy kicsit jobban szét a világban, hogy egy kicsit kontrasztosabban lássuk azt, hogy a mi magyar keresztény világnézetünk mennyiben tér el a világ más részeinek világnézetétől. Merthogy nagyon eltér. Nagyon sok kultúrában a Természetnek tettereje, akarata, idegen szóval agency-je van. Tehát a növényeknek, állatoknak, illetve a bennük lakozó szellemi lényeknek szabad akarata van. És ezért kölcsönösen akaratlagos az együttműködés a Természet és az ember között. Ráadásul úgy élik meg a viszonyt, hogy ezek a természeti elemek rokonaik, ún. nem-ember személyek. Nemcsak a növények és az állatok, de még a patakok, a hegyek is személyek, és élnek. Miközben az ember gondoskodik a tájról, közben a táj is gondoskodik az emberről, méghozzá akaratlagosan – és ez az, ami nekünk furcsa, szokatlan. A Természet tudatosan, akaratlagosan segíti a benne élő embert. De aki a Természettel szemben helytelenül cselekszik, azt a Természet megbünteti, szintén akaratlagosan. Például farkasokat küld a nyájára, vagy betegséget idéz elő a családban. Azaz a Természettel szemben elkövetett bűn is „viszonzásra” kerül a Természet részéről. A kettős viszonyt e népek mai modern művészei is gyakran megjelenítik. Egy nyugat-kanadai, haida néphez tartozó művész, April White, alkotásán például egy hering gyomrában egy kardszárnyú delfint látunk. Azt tudjuk, hogy a kardszárnyú delfin heringgel táplálkozik. A kép azonban éppen azt üzeni, hogy nem csak a hering táplálja a kardszárnyú delfint, hanem a kardszárnyú delfin is felelős a heringért, ezt a művész ilyen fordított ábrázolással hangsúlyozta.

Szent Ferencnek van néhány olyan gondolata, amin már évek gondolkozunk, de miután nem vagyunk teológusok, ezért nem tudjuk, hogy végül is helyes-e, amire jutottunk. Amikor Szent Ferenc azt mondja, hogy Napfivér, Holdnővér és testvéreim a madarak, akkor, úgy érezzük, hogy ő ugyanarra érzett rá, mint a fentebb bemutatott kultúrák: hogy a Természet valójában nem rajtam kívül van, hanem a családomhoz tartozik. E gondolatot Ferenc pápa is megemlíti az enciklikájában. És nagyon hasonló gondolatra jutott Juhász-Nagy Pál ökológus is az 1970-es, 80-as években. Ő ezt írta: „éppen azért, mert az újkor szelleme korábban »deszakrálta« a természetet, a Természet reszakrálása (mondjuk egy modernebb értelmezésű Szent Ferenc-i »létdemokrácia« jegyében) megkerülhetetlen programot jelent”. Mondta ezt egy természettudós!

Sokat kerestük azokat a magyar hagyományokat, amikor a Természet büntet, de kevés ilyet találtunk. Ez egyik, amikor a nagymama azt mondja, hogy együk meg az ebédet (mármint ami a tányérunkon van belőle), hogy legyen holnap szép idő. Azért együk meg, hogy ne pazaroljunk, és ettől majd holnap szép idő lesz, különben meg nem. Sajnos nem tudjuk a mondás eredetét. A másik gondolatot Ulicsni Viktor kollégánk gyűjtötte Moldvában: „Me’ mondzsják vala, le ne ronssátok a físzkeket, ke mondzsa, gyússa meg a házat, ke vaja veresz, itt ni. Gyússa meg a házat.” Tehát aki leveri a füstifecske fészkét, annak leég a háza, és a fecske erre figyelmezteti is, azért piros a torka. Máshol azt hallottuk, hogy leszárad az ember keze, ha fecskefészket ver le. Más esetben azonban egyelőre nem találtunk példát arra, hogy a helytelenül cselekvő magyar embert megbüntetné a Természet.

A Természet és ember viszonya kapcsán az az általános tapasztalat szerte a Kárpát-medencében, hogy aki a tájban él, a tájból él, az vigyáz arra, ami ott neki fontos és hasznos. A kérdés az, hogy mit csinálnak a Természet azon részeivel, ami, úgymond, nem fontos, nem hasznos. Ilyeneket hallottunk ennek kapcsán: „Hát, ők is Isten teremtményei.” – mármint ezek az apró csúszómászók. „A Jóisten nem potyára teremtette őket.” „Nekik is helyük van a világban, nekik is enniük kell.” Ezek hihetetlen bölcsességek. Most sajnos nincs lehetőségünk a részletek elemzésére, de, kérjük, ízlelgessék ezeket a mondatokat! Máshol azt mondják: „Minden burján jó valamire.” Papp Nóra új könyvének is ez a címe: A virágok … mindegyik orvosság. A gyimesiektől hallottunk egy történetet, hogy miért is mondják, hogy minden növény orvosság, miközben nem minden növényt használnak orvosságnak: Hát azért, mert régen tudtak beszélni a növények, és a növények elmondták az embernek, hogy melyik mire jó. És most azt tekintjük gyógynövénynek, amelyiknél még emlékszünk arra, hogy mit mondtak a növények. Egy másik példát a hód kapcsán hallottunk. Mára Magyarországon sokfelé megjelent, sőt gyakorivá lett a hód. Nem éppen szeretett jószág sok helybéli számára. Mégis például ilyeneket mondtak róla: „Én szeretem bármelyik állatot, együtt tudok élni velük is, a hódokkal, csak egy kicsit több munkám van miattuk.” Vagy, hogy „Hozzátartozik a Természethez.” Amire most érdemes figyelni, az az elfogadó hozzáállás. Nem potyára lettek ők teremtve, hanem valami oka van ennek. Ők is a Teremtett Világ részei, és mi, emberek nem dönthetünk arról, hogy ők ne legyenek részei a Teremtett Világunknak.

Hála, türelem, elfogadás, fohász. E szavak juthatnak eszünkbe az utolsó történet kapcsán is. Fent voltunk a Gyimesekben a hegyen, már hat hete esett az eső. Marika néni állt az ajtóban, és csak annyit mondott: „még mindig es az áldott eső”. Amikor éppen az életet adó széna ázik el, a jószágot egész télen át tápláló széna rohad meg, akkor azt mondja Marika néni, hogy az áldott eső még mindig esik. Ez nem csak szép, hanem bölcs is. Emlékszünk-e arra, mit hallunk a rádióban egy aszályos júliusi időszakban, amikor minden ki van sülve, minden növény vízért sóvárog? Szerencsére továbbra sem várható eső, marad a szép napos strandidő. A mi kontinentális, aszályos klímánk alatt ilyet senkinek sem szabadna mondania.

Nem tudhatjuk biztosan, hogy a fenti példákban pontosan hol van a hála, de az az érzésünk, ott van mindegyikben, csak nem mondódik ki olyan egyértelműen, mint sok más helyzetben az életünkben. Éppen ezért hoztunk konkrét példákat, hogy ízlelgethessük őket, és ne csak az általános, szintetikus következtetéseket fogalmazzuk meg a hála kapcsán.

Az előadás végén egy új európai vizsgálatról számoltunk be. Most hirtelen átugrunk a hagyományos embertől a városihoz. A kutatók azt vizsgálták, azt kérdezték meg átlagos emberektől, hogy kinek miért fontos a Természet, illetve egy adott hely a Természetben, a tájban. Elég elszomorító lett az eredmény. A Természet legfontosabb java a mai városi ember számára az, hogy kirándulhat benne.

A magyar adatok szerint a három legfontosabb adománya a Természetnek, amit a mai ember tudati szinten megél, az a rekreáció, a más emberekkel való találkozás és a táj szépsége. Érdemes elgondolkodnunk, mi is következik ebből a Természet, a hála és a fenntarthatóság kapcsán.

Végül szeretnénk köszönetet mondani mindazoknak, akiktől tanulhattunk a Természetről, illetve a Természet és az ember viszonyáról. Összegezve: a városi ember kapja a tájat, a szép tájat, míg a tájban élő gazdaember a Teremtett Világ részeként működve alkotja és formálja a tájat. A hála – saját tapasztalatunk szerint – elsősorban a Teremtő felé irányul, nem a Természet felé, mint sok más kultúrában.

Ezt az írást, illetve magát az előadást is, elsősorban gondolatindítónak szántuk. Örömmel várjuk a kedves olvasóban megfogalmazódó gondolatokat, érzéseket vagy akár megélt személyes tapasztalatokat is a táj–ember–erőforrrás-használat–hála–természet–teremtettség témakörében.

Mindenért adjatok hálát! (1Tessz.5.18.)

Kajner Péter (az Élő Tiszáért Program projektkoordinátora):

Közösség és társadalom láthatatlan együttműködése

Manapság, amikor egyszerűen csak azt a kérdést tesszük föl, hogy kinek és hogyan fejezzük ki köszönetünket, már akkor sem mindig egyszerű a válasz. Miért nem egyszerű ma hálásnak lenni?

Teljesen természetesnek vesszük például, hogy működik a városi tömegközlekedés. Néha – különösen, amikor késésben vagyunk – szinte kedvünk lenne köszönetet mondani a sofőrnek, hogy elvitt biztonságban az úti célunkig. De ki van írva, hogy „a járművezetővel menet közben beszélgetni tilos”. A 4-es metrón meg már egyáltalán nem lehet vele beszélgetni, mert nincsen: itt teljesen automatizált a rendszer. Ahol nem önvezető a jármű, az egyszerű közlekedők számára ott is egy átláthatatlanul összetett, magasan szervezett technológiai rendszer tesz lehetővé egy olyan egyszerű tevékenységet, hogy eljussunk a város egyik pontjából a másikba.

Hálát érzünk, hálát adunk az ételért. De pontosan kinek (a Teremtőn kívül)? Kik azok az emberek, akik biztosítják nekünk az élelmiszert? Nagyrészt fogalmunk sincs, amikor bevásárolunk, hogy az, amit a kosárba teszünk, honnan jött, kik és hogyan állították elő. Rendszerint azzal sem vagyunk tisztában, hogy mit is tartalmaz. Kinek fejezzük ki tehát hálánkat az emberek közül?[1]

Felmerül az a kérdés is, hogy ha egy olyan iparosított, profitorientált mezőgazdaságból, bonyolult élelmiszerláncból származik az élelmiszer, aminek hosszú távon a helyi közösségek, az élővilág kárát látják, akkor azért vajon lehetünk-e őszinte szívvel hálásak? Az étel megevése által valójában mi is társtettessé válhatunk tájak kifosztásában. Egy egyszerű parizer elfogyasztásával állatkínzás haszonélvezői lehetünk. Hálásak legyünk-e ilyen esetben a baromfitelep üzemeltetőjének, aki azért mégiscsak ennivalót állított elő nekünk? Megköszönhetjük-e mindezt a Teremtőnek?

Aztán jönnek a még zavarba ejtőbb dolgok az iparosított mezőgazdaság kapcsán. A precíziós mezőgazdaság sokak szerint a jövő útja. Ez a technológia ma már teljesen automata, önvezető traktorokkal, eszközökkel kísérletezik. A fejlesztésnek ez az útja a tájban élő embert – általában az embert – igyekszik teljesen kiküszöbölni a termelésből. Az ennivaló előállítását így még arctalanabb, embertelenebb rendszerek végezhetik majd. Ez a fejlesztési irány összekapcsolódik azzal is (illetve részben annak az eredménye), hogy a társadalom a fizikai munkát kevéssé becsüli meg erkölcsileg, anyagilag. A mindennapokban nélkülözhetetlen szakmák (pl. mezőgazdasági munkák, vízvezeték-szerelés) egyre kevésbé népszerűek. Nemcsak a kivándorlás, hanem az utánpótlás csökkenése is az oka annak, hogy hiányszakmák alakulnak ki. Erre az egyik válasz az automatizáció, az emberek pótlása gépekkel a munkában.

Ennek a fejlesztési iránynak az egyik éllovasa a Tesla. Ha beülnék az egyik csúcstechnikát képviselő modelljükbe, kedvem támadhatna hálát mondani a kényelmes és gyors utazásért. De ha megnézzük a gyárat, ahol az autók készülnek, azt látjuk, hogy itt emberek már nem nagyon dolgoznak. Ez már a Terminátor világa, ahol gépek szerelnek össze gépeket. Az emberek már csak felügyelik a masinákat, vagy olyan munkafázisokat végeznek, amiket nem lehet automatizálni. A gyár egésze nyilván emberi agy szüleménye, de a termelésből szinte teljesen kikerült az ember.

Ulrich Beck kockázatitársadalom-elmélete jó magyarázó keretet ad arra, ami történik velünk. A szerző az ipari társadalom és a kockázati társadalom jellemzőit veti össze. Az ipari társadalmat a hiány társadalmaként írja le, amelyen a termelés és a gazdagság elosztásának logikája uralkodik. Központi kérdése az, hogy miként lehet egyenlőtlenül, egyszersmind igazoltan elosztani a társadalom által termelt gazdagságot. A kockázati társadalomban viszont az emberi és technikai termelőerők exponenciálisan növekszenek, ami az ínséget csökkenti. Mindezzel együtt azonban a kockázatok és az önveszélyeztetés lehetősége korábban ismeretlen mértékben fokozódik. Így előtérbe lépnek azok a problémák és konfliktusok, amelyek a tudományosan-technikailag létrehozott kockázatok termeléséből, meghatározásából és elosztásából adódnak.      A kockázati társadalom (Ulrich Beck) – a társadalmi posztmodernizálódás egyik esete? In: – Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann: Szociológiaelmélet. Osiris Kiadó, 2000

 Ma olyan átláthatatlan, bonyolult technológiai rendszerek teremtik meg az alapvető élethez szükséges javainkat, amelyek óriási kockázattal járnak, nemcsak az emberek, hanem a bolygó számára is. Elég az atomenergiára, vagy a fosszilis energiaforrások használata miatt felerősödött klímaváltozásra gondolni.

Beck összehasonlítja, hogyan változtak meg a társadalmi viszonyok. Az ipari társadalomban a szabványosított, teljes foglalkoztatás volt jellemző (pl. kötött munkaidő). A kockázati társadalomban ezek a fajta foglalkoztatási normák fölbomlanak. Fölbomlik a hagyományos családi újratermelés rendszere is. Míg korábban az volt a bevett társadalmi modell, hogy „apa dolgozik, anya otthon gyereket nevel”, addig ma már egészen változatos együttélési formákat láthatunk… Megváltozik a tudomány szerepe is. Az ipari társadalom korszakában a tudományt a valóságmegismerés értékmentes vállalkozásának tekintették. Mára ez a megítélés megkérdőjeleződött, a tudomány nyíltan beállt a technológia, a gazdaság (és a hatalom újratermelésének) szolgálatába. Maga a politikai rendszer is átalakult. Az ipari társadalomban az osztályalapon szerveződött pártok voltak jellemzőek, míg a kockázati társadalomban a tömegpártok váltak meghatározóvá.

A társadalom tehát átalakult, ami a hála érzésével kapcsolatban is zavarba ejtő helyzeteket eredményez, ahogy a korábbi példákból látszott. Ettünk egy jót, de nem tudjuk, merhetünk-e érte hálát adni, hiszen lehet, hogy a szendvicsünkhöz mérhetetlen szenvedés tapad. A világ mindig is bonyolult, felfoghatatlan volt, de ma valahogy nem az élet és a teremtés megmagyarázhatatlan erőit érezzük a misztériumok mögött. Sokkal inkább arctalan technológiai rendszereket, szürkeséget, személytelenséget. Hamvas Béla ezzel kapcsolatban így fogalmaz: „Az Antikrisztus nem alak, nem ember, nem lény. Hiszen éppen ez az. […] Ez a titka. […] Az Antikrisztus éppen a személytelen.”          Hamvas Béla: Silentium, 17–18. o. In: Hamvas Béla: Silentium. Titkos jegyzőkönyv. Unicornis. Medio Kiadó, 2006. Valahol itt van a problémák gyökere. Az a technológiai-gazdasági rendszer, ami mára kialakult, éppen ezt a személytelenséget teszi alappá. Az ember és ember, illetve az ember és Teremtő közti kapcsolatot kiiktatja vagy láthatatlanná teszi. Az élethez való alapvető jószágok átláthatatlan rendszerekből érkeznek hozzám. Még az ennivalót nekem átnyújtó eladót sem kell ismernem, nemhogy a termelőt.

Azt gondolom, hogy van kiút ebből a helyzetből, még ha nem is egyszerű, és korlátozott sikerekkel kecsegtet. Egyelőre még úgy tűnik, hogy befelé megyünk az erdőbe. Elkerülhetetlen jövőnek mondják az intelligens robotok által uralt ’Ipar 4.0’-t, amit pl. a Tesla gyárában már próbálgatnak. A munkaerőhiány is arra sarkallja a cégeket, hogy minél inkább kiváltsák az embert gépi munkával. Az életünk bizonyos szeletét azonban vissza tudjuk szerezni. Meg kell néznünk azt, hogyan és milyen területeken tudjuk visszaállítani a személyességet: hogyan tudjuk helyreállítani a kapcsolatunkat az emberekkel, illetve a Teremtővel. Az egyik kulcsa ennek a lokalizáció, avagy a tér humanizálása. Az egész emberi történelem azzal kezdődik, hogy a vadont emberarcúvá alakítjuk. Bekerítjük a világunkat, kertet alakítunk ki. Jelezzük, hogy meddig tart a mi világunk és meddig a másik világa (avagy a ’vadon’). Az a globális, arctalan rendszer, amiben élünk, pont ezeknek a kerítéseknek – a különbségeknek, a helyek egyediségének – az eltüntetésére törekszik.

Próbáljuk meg életünk középpontjába a személyességet és a közvetlenséget állítani. Ismerjük fel azt, hogy kinek és milyen formában lehetünk hálásak, vállaljuk fel a személyességgel együtt járó felelősséget. A hála és a felelősség, elszámoltathatóság ugyanis összekapcsolódik. Ha ismerem azt, akinek hálás lehetek azért, mert jó élelmiszerrel látott el engem, akkor ez egyben elszámoltathatóságot is jelent. Ha ugyanis ő nem jó minőségű élelmiszert tenne elém, akkor azért felelősségre is tudnám vonni.

A lokális identitás szintén kulcsfogalom. Egy adott helynek, tájnak arca van, hagyományai vannak, illetve a természeti környezetnek is vannak olyan adottságai, amelyeket nem eltüntetni, hanem éppenséggel kiemelni, tisztelni és bölcsen hasznosítani kellene. A tájhoz hozzátartozik az ember, tehát a tájak formálják is a közösséget. Közösségben tudjuk megélni azt, hogy ember és ember között kapcsolat van. A személyes kapcsolatok helyreállításával, ezek láthatóvá tételével értjük meg azt, hogy az életünk kitől, mitől függ valójában. A (poszt)modern ember már nem feltétlenül beleszületik a közösségeibe, hanem választhatja is azokat; de ha elköteleződik, akkor dolgoznia kell a közösségért, hogy cserébe ő is segítséget, támogatást várhasson.

A lokalizáció a döntéshozásban a szubszidiaritást is jelenti: a döntéseket azok hozzák meg, akiket érint. Az ’érintett közösség’ nem feltétlenül egy települést jelent, de nemzetállamokat vagy ennél magasabb szintű uniót is takarhat. A globalizáció korában persze nincs egyszerű dolgunk, ha döntéseink hatásait át akarjuk látni. Alighanem a leghelyesebb, ha elfogadjuk a „gondolkodj globálisan, cselekedjünk lokálisan” szlogent. A globális technológiai-gazdasági rendszer, amiben élünk (amitől az életünk függ) elkerülhetetlenné teszi, hogy rálátásunk legyen pl. a nemzetközi kereskedelmi egyezményekre. Ezek számunkra sokszor távoliak, megfoghatatlanok, de a mindennapi életünket befolyásolhatják. A szabadkereskedelmi egyezmények az átlagember számára rendszerint megismerhetetlen, átláthatatlan, obskúrus jogi szövegek, amikre nem lehet hatással. Mégis, ha egy ilyen következtében például fellazítják az élelmiszerekre vonatkozó jogszabályokat, hosszú távon akár az egészségét is befolyásolhatják. Ezzel ma már nagyon sokan foglalkoznak, a La Via Campesinától a Greenpeace-en keresztül lehetne sorolni a szervezeteket. Globális mozgalmakként azért harcolnak, hogy a helyek (lokalitások), közösségek megvédhessék önrendelkezésüket.

Visszatérve az ételhez: ez lehet az egyik területe az életünknek, ahol megvalósítható a személyességnek, a közvetlenségnek a helyreállítása. Míg az autó- vagy a számítógép-vásárlásnál ez nem feltétlenül van így, az étel eredetének ellenőrzésére több esélyünk van. Lehet és érdemes is foglalkozni azzal, hogy honnan szerezzük be. Az úgynevezett rövid ellátási láncok a fogyasztó és a termelő közötti szereplőket igyekszenek kiiktatni, hogy lehetőség szerint közvetlen kapcsolat alakuljon ki köztük. A (termelői) piacok ennek a példái: akár személyesen is találkozhatok az előállítóval. Itt kifejezhetem a hálámat a finom ételért, és megmondhatom azt is, ha nem jó. Egy ilyen emberi, emberközeli, átlátható rendszer önbecsülést, büszkeséget is adhat annak a családnak, termelői közösségnek, amely képes a saját maga erejéből boldogulni.

A közösségek fenntartását, szerves fejlődését szolgálja a helyi gazdaságfejlesztés. Ez tudatos beavatkozás a gazdasági folyamatokba a fenntartható helyi fejlődésért. A közösség (táj) belső erőforrásaira, a helyi szereplők elköteleződésére épít; helyi kezdeményezésre vagy annak bátorításával indul. Az ökológiai fenntarthatóságnak a gazdasági és a közösségi fenntarthatósággal össze kell kapcsolódnia az ilyen típusú fejlesztéseknél. Autonóm, helyhez illő megoldásokat alkalmaznak, az eredmények pedig helyben hasznosulnak, a közösség érdekét szolgálják. A helyi gazdaság belső kapcsolatait gazdagítja, ezzel új erőforrásokat von be. Az ilyen típusú kezdeményezések is azok közé tartoznak, amelyekkel vissza tudunk hódítani valamennyit az életünkből, újra személyessé tudjuk tenni, legalább részben.

A közösségi civil kezdeményezések kutatásaink szerint általában nem a formális intézményektől indulnak, hanem olyan emberektől, akik megérzik annak a szükségét, hogy újra kell építeni a közösségeket, a saját erőnkből kell boldogulni. Elkötelezett emberek kitartó összefogása révén valósulnak meg. A közösségi kezdeményezések azonban csak akkor tudnak hosszú távon is életképesek lenni, ha a nagyobb rendszerek ezt támogatják. Adott esetben bele kell nyúlni tehát a jogszabályokba, a támogatáspolitikába, hogy ne akadályozzák, hanem segítsék a közösségi kezdeményezéseket. A helyi közösségi vállalkozásoknak hálózatként is együtt kellene tudni működniük.

Összegezve tehát: fordulatra van szükség annak érdekében, hogy a hála élményét valóban meg tudjuk élni, illetve mások felé is ki tudjuk fejezni. Képessé kell válnunk együttműködni, közösségben létezni és egymást személyként tisztelni. Ahol csak lehet, az emberközeli, átlátható rendszerek kiépítésére kell törekednünk. Képessé kell válnunk a hálára egymás és a Teremtő iránt egyaránt.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked! (Babits Mihály)

Schanda Balázs, alkotmánybíró, egyetemi tanár (a PPKE JÁK Alkotmányjog Tanszék vezetője):

Törvény, rend, szokás, szabadság

Görögül körülbelül annyira tudok, mint japánul vagy koreaiul, de úgy látom, hogy azokban a nyelvekben, amelyekkel Európában találkozhattam, a hála és a köszönet szavak nem térnek el egymástól olyan módon, mint a magyar nyelvben. A magyar nyelv gazdagsága, hogy mi nem a köszönetből képezzük a hálát, hanem külön szavunk van erre.

Ha készítettem volna vetítést, akkor az első képre azt írnám ki, hogy „A jog és a hála hiánya”. Mintha a jog világától idegen lenne a hála, azaz a jog ott játszana szerepet, ahol a hála megszűnik. A jog világa a szabályok, a kötelezettségek világának tűnik, érdekek kiegyenlítésére törekszik, és ahol a hála fogalma megjelenik, ott furcsa módon a hála szélsőséges hiánya áll fenn. Egyes családi kapcsolatokban, ahol a jogban erkölcsi kötelezettségek jelennek meg, a hálátlanság jut szerephez. Mint például a törvényes öröklésből történő kitagadás, vagy enyhébb esetben az, amikor a szülők a gyermeküket végrendeleti úton a köteles részre szorítják. A másik irányból is látjuk a mérgezett családi viszonyok átkát: főszabályként a rászoruló szülőnek joga van arra, hogy nagykorú gyermeke gondoskodjon róla. Azonban nem érvényesíthet ilyen igényt az a szülő, aki annak idején nem gondoskodott megfelelően a kiskorú gyermekéről. Tulajdonképpen joga van a hálára, azonban ezt ki kellett érdemelnie. A generációk közötti családi szolidaritás parancsára általában nem jogi, hanem erkölcsi kötelezettségként gondolunk. A jog akkor játszik szerepet, ha az erkölcsi kötelezettségérzés nem működik. Másik oldalról nézve addig működik jól a jog, amíg erkölcsi rendre vagy pedig jól felfogott, kölcsönös érdekekre épül.

A jogrendszer működése elsőrendű közérdek, hiányát rögtön észrevesszük. Ez a jogrendszer akkor tud jól működni, ha vagy jól felfogott, belátható érdek vagy pedig erkölcsi meggyőződés, konszenzus áll mögötte. Gyakran erkölcsi értékre épít a jog, például a legtöbb közhivatal betöltéséhez vagy az állampolgárság honosításához esküt kell tenni, akkor is, ha ez nem a szó hagyományos értelmében vett eskü, hiszen nem Istenre vagy valami szent dologra esküszünk. Lehet, hogy az esküt tevő az esküszöveget egy kis fohásszal zárja: „Isten engem úgy segéljen”. Miről van szó az ilyen eskükben? A hivatallal járó jogi kötelezettségeink erkölcsi, lelkiismereti megerősítését jelentik. Az esküt önmagában nem lehet megszegni, ha viszont valaki a hivatallal járó jogi kötelezettségét megszegi, például egy országgyűlési képviselő, rendőr, bíró stb., akkor azzal az erkölcsi kötelezettségeit is megszegte, és úgy érezzük, hogy méltatlan arra a tisztségre, amelyre vállalkozott. Tehát a lelkiismereti, az erkölcsi kötelezettség és a jogi kötelezettség egymásra épül.

Ugyanakkor a jogi és az erkölcsi kötelezettségek súlya nagyon különböző lehet. Sokkal súlyosabbnak tartanánk, ha valaki a házastársa, családja ellen vét, amelyet a jog nem szankcionál, mint például egy önmagában veszélytelen közlekedési szabálysértést, ami után kapjuk a harmincezer forintos bírságot. Nem minden erkölcsi kötelezettség mögött van jogi szankció, sőt nagyon sok, nagyon súlyos etikai szabály mögött nincsenek jogi szankciók.

Más jellegű példát hozok a jog és az igazság viszonyáról. Elsőre nincs szembeötlő különbség az abortusz magyarországi és németországi szabályozása között. Ránézésre a polgár szempontjából úgy tűnik, hogy szinte ugyanarról van szó: a terhesség első három hónapjában, adott helyzetben, egy tanácsadás után kerülhet sor egészségügyi intézményben elvégzett művi abortuszra. Csak míg a németeknél ilyen esetben a terhességmegszakítás jogellenes, de nem büntetik, addig a magyar rendszerben ilyen esetben nem jogellenes. Úgy tűnik, hogy a szabályozás eredménye ugyanaz, de a jogalkotó máshol húzta meg a határt. A német szabályozás üzenete, hogy törvénybe ütközik, amit teszel, de adott helyzetben nem fogunk megbüntetni, mert ez olyan kérdés, amelybe a jog nem tud belenyúlni. Egészen más helyzet az, amikor azt mondjuk: nem is jogellenes az, amit teszel. Innen egy lépés az, hogy jogod van hozzá.

Ugyanakkor nem szeretünk sem kérni, sem köszönetet mondani. A kettő nagyon szorosan összefügg. Míg a régi, természethez közelebbi ember számára nyilvánvaló lehetett az, hogy mindazt, ami körülveszi, ajándékba kapja, ma ha megbetegszünk, akkor először orvoshoz megyünk, és talán utána egy kegyhelyre. Vagy ha valamiben hiányt szenvedünk, nem az Urat kérjük alkalmas időjárásért, hanem a szakszervezethez fordulunk, vagy a főnökünknél próbálunk nagyobb fizetést elérni, esetleg keresünk egy jobban fizető munkát. Elfeledkezünk arról a kapocsról, amely ott van a kéréseink mögött, hogy amit az orvoson, a gyógyszerészen stb. keresztül kapunk, azt valaki mástól kapjuk, aki nagyobb nálunk, és csak ez az útja annak, amit kapunk. A Macskafogó rajzfilm hőse, Grabowski nem hisz a civilizációs csecsebecsékben, úgy véli, minden megvan, ami szükséges, és ha mégsem, hát mindenhol akadnak jóbarátok.

A második képre azt vetítettem volna ki, hogy a modern állam, a világi állam olyan előfeltételeken alapszik, olyan előfeltételekre épül, amelyet nem maga hoz létre és nem tud maga fenntartani – ezt egy kiváló német alkotmányjogász fogalmazta meg a ’70-es években számomra nagyon szemléletes módon – ez a Böckenförde-paradoxon vagy Böckenförde-diktum. Az államot megelőző alapokat, az értékkonszenzust, a kulturális konszenzust nem az állam hozza létre. Nem az állam hozza létre a magyar nyelvet, mégis megpróbálja – ha néha suta módon is – magyar nyelven megírni a jogszabályait. Ha az édesanyák nem adnák át a nyelvet a következő nemzedéknek, akkor máshogyan kellene megírnunk a normáinkat. Az állam újra meg újra le tudja rombolni azt az értékhálót, azt a szövetet, amely mögötte van, de amit nem maga hoz létre, és ha ez nem termelődik újra nemzedékről nemzedékre, akkor nem fogja tudni pótolni. Az állam lehetőségei abban merülnek ki, hogy bizonyos értékeket preferál, de éppen a legfontosabb kérdésekben nem tud kényszert alkalmazni: az értékkonszenzus, a kulturális konszenzus újrateremtésére.

Kulcskérdés az is, hogy egy közösség vagyunk-e. Számunkra vagy egy lengyel számára talán evidencia például a nemzeti közösség léte, de hogy egy szír vagy egy argentin számára ilyen szinten evidencia-e, az komoly kérdés lehet. Nyilván Magyarországnak vagy Lengyelországnak van egy exkluzív nyelve, amelyet – pláne a magyart – máshol nem beszélnek, nem értenek, és van egy nagyon saját, másokéval össze nem téveszthető történelme. Az osztrák iskolában az anyanyelv tanórája németóra és nem osztrákóra, vagy például a latin-amerikai, esetleg az afrikai országokban nincs olyan összetett és gazdag nemzettudat, amely nálunk adottság.

Azok az országok, ahol van írott alkotmány – és Európában az angolokon kívül mindenütt van –, ezt gyakran hosszabb-rövidebb preambulummal, ünnepélyes bevezetőszöveggel kezdik. Ezek igazából nem is jogi szövegek, hanem az alkotmányozó gondolkodásába engednek bepillantást, a közösséget vezérlő eszméket, értékeket rögzítik. Nagyon érdekes volt számomra, hogy két európai állam alkotmányának a preambulumában jelenik meg a hála. Ez két olyan ország, ahol az állami lét évszázadokon keresztül hiányzott: Írország és Lengyelország. Az ír alkotmány preambulumában van ez a fordulat, hogy „Mi, Írország népe, alázatosan elismerve kötelezettségeinket a mi Urunk, Jézus Krisztus iránt, aki átsegítette atyáinkat évszázados megpróbáltatásaikon, hálásan emlékezve hősies és lankadatlan küzdelmükre, hogy visszanyerjék nemzetünk jogos függetlenségét”. A lengyelek pedig: „Mi, a lengyel nemzet, a köztársaság valamennyi állampolgára, hálás szívvel őseinknek munkájukért, a függetlenség eléréséért nagy áldozatokkal folytatott küzdelmükért, a nemzet keresztény hagyományaiban és az egyetemes emberi értékekben megnyilvánuló kulturális gyökereikéért” stb. Persze az összehasonlító alkotmányjog állandó problémája, hogy közvetítő nyelveken keresztül ismerjük meg a szövegeket. Számomra érdekes mindkét megfogalmazás abból a szempontból, hogy ki a hálának az iránya: az előző nemzedékek.

Magyarország Alaptörvényének a preambulumát, a Nemzeti hitvallást nézve úgy tűnik, mintha hiányozna belőle a hála. „Büszkék vagyunk”, „elismerjük”, „ígérjük”, „vállaljuk”, „hisszük”, „valljuk”, „tiszteletben tartjuk”, „bízunk” – ilyen állítmányok követik egymást. Viszont megjelenik benne egy érdekes mondat, amelynek mögöttes tartalma fogódzópontot adhat az ökológiai fordulat vagy megtérés számára is. A szöveg úgy határozza meg magát, mint szövetséget: „szövetség a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között”. Egymást követő nemzedékek sora az, amelyhez tartozunk. Egy hosszabb történetnek vagyunk a részesei, viszonyulnunk kell az előzőkhöz, és felelősséggel tartozunk a következőknek. Anélkül nem tud közösség fennmaradni, hogy elődeink áldozatot ne hoztak volna a közösség javára akkor is, ha az az áldozat az adott ponton, az adott helyzetben esetleg értelmetlennek tűnhetett is. Lehet, hogy épp generációk után jelent az elődök áldozata olyan erkölcsi tőkét, amelyből a közösség meg tud újulni, vagy a közösség erőt tud meríteni.

A vakáció első napján egy saját gyimesi élményemmel szeretném zárni a hozzászólásomat. Annak idején – ez a ’80-as években volt – gimnazistaként barátaimmal jártunk többször a Gyimesekben. Egyszer egy korunkbeli gyereknek feltettük a kérdést: „Mit csinálsz a nyáron?”. Ő pedig furcsán nézett ránk, és mint az egyetlen szükséges és lehetséges választ adta: „szénát”. Ezen mi, városi gyerekek, nem kicsit szégyelltük el magunkat. Hálával tartozunk azoknak, akik egy ilyen nyári napon nem a Balatonba lógatják a lábukat, hanem szénát csinálnak, vagy éppen arra áldozzák az idejüket, hogy a háláról gondolkodjanak közösen. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!

… a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam. (Kosztolányi D.)

Első panelbeszélgetés

Először is fejben kell visszatalálni a harmóniához

A Hála konferencia keretében különböző humán területeken működő szakemberek osztották meg tapasztalataikat arról, miként lehetne javítani ember és természet kapcsolatán. Béres Tamás lelkész, rektorhelyettes (Evangélikus Hittudományi Egyetem), Kajner Péter humánökológus, közgazdász (Szövetség az Élő Tiszáért), Molnár Zsolt etnoökológus (MTA Ökológiai Kutatóközpont) és Schanda Balázs alkotmánybíró, egyetemi tanár (AB, PPKE JÁK) beszélgetése.

Molnár Zsolt arra a kérdésre, hogy a városi ember miként nevelheti a gyermekeit a természet mélyebb ismeretére, szeretetére, elmondta: sajnálatos a hagyományos gazdálkodás kriminalizálása – az állam betilt olyan dolgokat, amiket az emberek régóta jónak tartanak. Például Magyarországon az állam betiltotta a természetes vízi halászatot, azaz egy ősi foglalkozást. És nem volt tüntetés a Parlament előtt. Jó volna nem bántani azokat az embereket, akik ilyesmivel foglalkoznak. Molnár Zsolt a saját gyermekeit a vácrátóti botanikus kertben nevelte, és aztán „Matula bácsihoz küldte őket”. A Felső-Bodrogközben van egy pásztorember, aki igazi „Matula bácsi”, a kiskamasz fiúk olyanokat éltek meg vele, amilyeneket a Tüskevár szereplői.

A kérdésre, hogy hatással van-e maguknak az alkotmányoknak a szövegére, hogy a preambulumban szerepel a hála (avagy sem), Schanda Balázs azt felelte, hogy szorosan véve természetesen nincs, de a szimbólumoknak természetesen van. Tetten érhető szellemiség van, például az alaptörvényünkben nevesített egyetlen személy Szent István. Az utcanévjegyzékben Szent István az Akácfa utcával áll holtversenyben a 36-37. helyen. Persze az Akácfa utcák általában mellékutcák, a Szent Istvánról elnevezett közterületek meg központi fekvésűek. A top 10-től nagyon messze van Szent István. Hogy egy közösség számára ki, mi az igazodási pont, abban nem könnyű változást elérni. Magyarországon messze a legnépszerűbb két utcanévadó Kossuth és Petőfi.

Mondani szokás, hogy kevés olyan kultúra van, amiben ember és természet annyira élesen különválik, mint a miénk. Van-e arra esélyünk, például Ferenc pápa enciklikája nyomán is, hogy mi, emberek újra a természet részének érezzük magunkat, hogy újra otthonunknak tekintsük a természetet? Béres Tamás erről azt gondolja, hogy sokféle túlzás van. Az egyik, amikor az ember mintegy azonosul a természettel, azt önmaga meghosszabbításának tekinti, például élvezeti tárgynak. A másik, szintén európai gyökerű, hogy teljesen „levágom magamról”, és ilyen értelemben el is idegenedem tőle. Ebben a természettudományok polarizált formái is közrejátszanak. Most már sokan érzik, hogy ez is túlzás, viszont nem jó reflexió, ha erre reagálva mindent „organikusnak” gondolunk. A Laudato si’ azért bölcs, biblikus útmutatás, mert azt mondja, hogy két gyökere van a mai elidegenedésnek, az egyik a technológia, a másik a helytelen emberkép.

Ember és természet különválásának szomorú példájaként említette Kajner Péter, hogy számos vidéki ember is úgy tekint önmagára, mint aki nem él egységben a természettel. Számos falu hivatalos jövőképében sem mutatkozik már egységben ember és természet, ember és környezete. Sok község abban bízik, hogy majd a turizmus… Abban a gazdaságszerkezetben, amelyben most élünk, a vidék elveszteni látszik a hagyományos funkcióját: mezőgazdasággal nem foglalkozunk, majd idejönnek máshonnan, és abból élünk… Nincs kitalálva, hogy mivel foglalkozzék a falu az iparosított mezőgazdaság korában.

Az ökológiai megtérés…mindenekelőtt
az Atya szeretetéből kapott világ ajándékként való elismerése,…
amely nagylelkű cselekedeteket eredményez. (Laudato sí’ 220.)

Fráter Erzsébet (az MTA ÖK Nemzeti Botanikus Kert kurátora):

A zsidó-keresztény bibliai hagyományok és a természet

Carl Linné, a svéd természettudós mondta egyszer a botanikáról, hogy „Scientia amabilis” vagyis a szeretetre méltó tudomány. Ezt én is így vallom, és nagyon hálás vagyok azért, hogy a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertben lakom és dolgozom. Előadásomban azt szeretném vázolni, hogy hogyan alakult az ember és a természet kapcsolata a Biblia szavai, vagyis Isten szava szerint.

Biblia – Isten üzenete

Keresztyén hitünk alapja a Biblia, amelyről hisszük, hogy Isten emberhez szóló üzenete, az isteni jóváhagyás pecsétje van rajta. A szentírókat Isten lelke vezette: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre.” (2Tim 3,16) Az Ószövetség a héber Biblia is egyben, Tenah, ami a Tóra (Törvény), Neviim (Próféták) és Ketuvim (Iratok) kezdőbetűiből alkotott mozaikszó.

A tudományos kutatásban nagyon fontos elv, hogy minden témát a tárgynak megfelelő, azaz adekvát módon lehet vizsgálni. Tehát a Bibliát sem szabad úgy bírálnunk és úgy boncolgatnunk, mint egy természettudományos kézikönyvet. A Biblia íróit Isten üzenete érdekelte, de mindezek mellett nagyon sokat megtudhatunk az ember-Isten, ember-természet kapcsolatról is. A Biblia főszereplője Isten, nem a természet, nem az ember.

Természet a Bibliában – teremtett világ

Megtudhatjuk belőle, hogy a világot és az embert Isten teremtette, akit szép, romlatlan környezetbe helyezett: „Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt.” (1Móz 2,15) Isten az embert a természet és az állatvilág fölé helyezte. Ez a megkülönböztetés felelősséggel jár, és nem szolgálhat alapjául semmiféle földi hatalmaskodásnak, a természet leigázásának vagy pusztításának.

Már a Biblia első lapjain megjelenik a természet válságának sejtetése, ugyanis az ember bűnei miatt a természet is sorsközösségben szenved: „Átkozott legyen a föld temiattad.” (1Móz 3,17) Több ezer évvel később is látjuk, hogy a természet pusztítása az egyik jele az Isten ellen fellázadt és az Istentől elszakadt emberiség egyre nyilvánvalóbb morális és egzisztenciális válságának.

Ószövetségi törvények

Amióta Isten megteremtette a világot, a törvény folyamatosan jelen volt és jelen van az emberiség történetében. Az ószövetségi időkben Isten törvényei nagyon szorosan határozták meg a mindennapi életet a választott nép, azaz a zsidóság körében. Ezek közül a törvények közül nagyon sok vonatkozik a természetre, a mezőgazdaságra és a földhasználatra.

A 7. nap – pihenőnap

A hetedik nap az Úr napja (ami a zsidóknak a szabbat, nekünk a vasárnap). Isten azt kéri tőlünk, hogy álljunk meg a munkával, hagyjunk fel a fogyasztással, pihenjünk, regenerálódjunk.

A 7. évről szóló törvény

Ez a legfontosabb földre vonatkozó védelmi törvény. Minden hetedik évben pihentetni kellett a földet, és egyéb olyan megkötések is voltak, amelyek ehhez hozzájárultak: „Hat éven át vesd be a földedet, és takarítsd be a termését! A hetedikben azonban hagyd parlagon, bevetetlenül, hadd egyenek róla néped szegényei! Ami pedig még rajta marad, egyék meg a vadállatok!” (2Móz 23,10) Isten gondviselő akarata az egész Biblián végigvonul, például hogy a szántóföldek szélén nem volt szabad learatni a gabonát, hogy a szegényeknek legyen élelemforrásuk.

Ötvenévenkénti nagy örömünnep

Minden ötvenedik évben vissza kellett szolgáltatni a földet az eredeti tulajdonosának, a rabszolgákat fel kellett szabadítani, és az adósságokat el kellett engedni. Ez az örömünnep akadályozta meg, hogy a társadalomban bárki teljesen eladósodjon, vagy korlátlanul meggazdagodjon. Ez akadályozta meg a területvesztést, és a gazdálkodást a környezet tiszteletére szorította.

Ezeknek az ószövetségi törvényeknek az az alapja, hogy a föld nem az ember tulajdona, hanem Istené. A választott nép Isten haszonbérlőjének tekintette magát, úgy gondozta és adta tovább az utódoknak az Istentől kapott földet.

Ószövetségi vallási szertartások, ünnepek

A zsidó-keresztyén hála célpontja mindig Isten, az ő teremtése, kegyelme, majd Jézus Krisztusban a szabadítása. A vallási rítusokban és ünnepekben is ez nyilvánul meg: „Örvendezz Istenednek, az Úrnak színe előtt – fiaddal és leányoddal, szolgáddal és szolgálóleányoddal meg a lévitával együtt, aki a lakóhelyeden él, és a jövevénnyel, az árvával és az özveggyel, akik veled vannak – azon a helyen, amelyet kiválaszt Istened, az Úr, hogy ott lakjék a neve.” (5Móz 16,11)

Az ünnepek mellett az áldozati szertartások határozták meg annak idején a zsidóság Istenhez való viszonyát. Most csak egyféle áldozatot emelek ki: a hála- vagy békeáldozatot, amely az Istennel kötött szövetségi hűség kifejezője, és közös áldozati lakomával végződött.

A vallási áldozati szertartásokon a természeti javak pótolhatatlan szerepet játszottak (áldozati állatok, bárány, galamb, kenyér, olaj, liszt, tömjén, balzsamok, illatnövények stb.).

Ószövetségi ünnepek

A három legfontosabb ünnepkör is nagyon erősen kötődik a természethez és a mezőgazdasági év ritmusához.

Pászka és kovásztalan kenyerek ünnepe – Húsvét

A pászka, a kovásztalan kenyerek ünnepe, amit mi húsvétként ünnepelünk, az Egyiptomból való szabadulás emlékére történt. Ennek első napja a Pészah, ami elkerülést jelent, vagyis az öldöklő angyalok elkerülték azokat a házakat, amelyeket a pászkabárány vérével megjelöltek, mielőtt a zsidók elhagyták volna Egyiptomot.

A pészah este után következett a kovásztalan kenyerek ünnepe, amely hét napig tartott. Ehhez csatlakozott az első árpakéve, az omer bemutatása a templomban. A pászka ünnepnek nagyon fontos része volt a hálaadó ima, vagyis minden egyes ünnepen a családfő elmesélte a gyerekeknek az Isten szabadításáról szóló történetet. Ekkor kezdett érni az árpa, a legszebb kalászokból kötöttek kévét, és azt vitték áldozati hálaajándékként a templomba.

Jézus utolsó vacsorája is egy ilyen pászkavacsora volt széder estén, amit tizenkét tanítványa körében ült meg. Az este során úgy rendelkezett, hogy tanítványai, majd követői úrvacsorával emlékezzenek áldozatára, míg el nem jön ismét. A kenyeret és a bort különösen kiemelte azok közül a növényi termékek közül így kapott ez szakrális jelentőséget is. „Az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, ezt mondotta: »Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik«… Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: »E pohár amaz új szövetség az én vérem által…«” (1Kor 11, 23–25)

Hetek ünnepe – Pünkösd

A hetek ünnepét (sávuot) a kovásztalan kenyerek kezdőnapjához viszonyítva hét hét múltán, az 50. napon tartották. A zsengék ünnepének, aratási ünnepnek is nevezték, ugyanis ekkor érett a búza. Ez volt az egyetlen alkalom az évben, amikor kovásszal sütött kenyeret kellett áldozni: „Hozzatok lakóhelyetekről két kenyeret felmutatott áldozatul: kéttized véka finomlisztből készüljenek, kovásszal sütve, az első termésből való áldozatul az Úrnak.” (3Móz 23,17)

A zsidóságban ma is és Krisztus korában is ez volt a tóraadás vagyis a Sinai-hegyen megkötött szövetség ünnepe. A keresztyén pünkösdkor a Szentlélek eljövetelére, kiáradására emlékeznek.

Sátrak (szukkót) ünnepe

Ennek az ünnepnek nincs keresztyén megfelelője A negyvenéves vándorlás emlékére tartják meg, az első őszi holdtöltekor kezdődött, és hét napig tartott. A legfontosabb ünnepi kellék a lombos ágakból készített sátor és egy csokor volt. Úgy kellett megépíteni ezt a sátrat, hogy a levelek között a csillagos ég is betükröződjön, tehát a természet is ott volt körülöttük. Erre az ünnepre egy négy növényből álló csokrot kellett kötniük: a pálmaággal a fákért, a mirtuszággal a dísznövényekért, a fűzfaággal a vadon termő növényekért, cédráttal a gyümölcsökért fejezik ki hálájukat a Teremtőnek. „A hetedik hónap tizenötödik napjától kezdve pedig, amikor begyűjtitek a föld termését, hét napon át ünnepeljétek az Úr ünnepét. (…) Lombsátrakban lakjatok hét napig, lombsátrakban lakjék az országban minden izráeli. Hadd tudják meg nálatok az eljövendő nemzedékek, hogy sátrakban adtam lakást Izráel fiainak, amikor kihoztam őket Egyiptomból.” (3Móz 23,39–43)

Mire a szukkót lezajlott, befejeződött a szőlő és az olajbogyó szürete is, és ekkor tudtak hálát adni a sikeres szüretért és az évi termésért.

Újszövetség – „szívbe írt törvény”

Jézus Krisztus eljövetele, amely a történelem szövetét keresztülhasította, egy teljesen más helyzetet alakított ki. Ő azért áldozta fel magát, hogy helyreállítsa az Istennel megromlott kapcsolatunkat. Isten a törvényét a hívő ember szívébe írta. A zsidókhoz írt levél ezt így írja le: „Ez az a szövetség, amelyet kötök velük ama napok múltán – így szól az Úr: Törvényemet szívükbe adom, és elméjükbe írom, bűneikről és gonoszságaikról pedig többé nem emlékezem meg. Ahol pedig bűnbocsánat van, ott nincs többé bűnért bemutatott áldozat.” (Zsid 10,15-18)

A keresztyén ember nem a mózesi törvények szigorú szabályozásától várja élete kormányzását, hanem az ige (Biblia) és a Szentlélek irányítása alatt áll. Ez a szívbe írt törvény, a lelkiismeretnek a Szentlélek által való vezetése holisztikus látásmódra vezeti a hívőt. Úgy kell viszonyulni a világhoz, a természethez, mint Isten teremtményeihez: alázattal szeretettel és hálával. Ez kell, hogy megalapozza a krisztushívő természetvédelemre vonatkozó szemléletét, felelősségét is!

Természetvédelem bibliai szemlélettel

A keresztyén ökoetika alapja, hogy a természet nem az embertől, hanem Istentől függő valóság. A természet is egy teremtmény, és az ember egyedüli a teremtmények között, aki szabad akarattal és lelkiismerettel rendelkezik. Emiatt erkölcsi felelőssége és kötelessége is van, uralma nem korlátlan. Az Isten ellen fellázadt emberiség morális válságának egyik jele a természet pusztítása. Az ökológiai kérdés nagy részben morális probléma. Az erre adott válaszaink a szívünkben dőlnek el. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy „élvezd a napot, ne törődj a holnappal!”. Mások közömbösek vagy cinikusak. Nagyon sokan elkeserednek, hogy teljesen hiábavaló mindenféle természetvédelmi gondoskodás és törvény. Nagyon sokan rettegés generálta kiútkeresésbe hajszolják magukat, de megjelenik a magabiztos gőg is, hogy „mi majd megmentjük a földet.”

A keresztény ökoetika alapját mindenképpen az határozzameg, hogy tudjuk: van gazdája ennek a világnak, és ez hálára indít minket. Tudnunk kell, hogy a világ végének az eljövetele Isten örök titka: „Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Ézs 55,9)

Ugyanakkor ez nem jelent egyfajta passzív beletörődést vagy teljes megadást, mert a Biblia tele van biztatással, bátorítással, egyet idézek: „Ti pedig, testvéreim, ne fáradjatok bele a jó cselekvésébe.” (2Tessz3,13)

Hálaadás

Végül fel szeretném tenni a kérdést: Miért kell nekünk embereknek hálásnak lenni egy hatalmas Úrnak, a királyok királyának, egy szuverén hatalmas Istennek? Miért kell neki az ember hálája? Erre is megtaláljuk a választ a Bibliában: „Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért HÁLÁT adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1Tessz 5,16–18)

Isten a legtökéletesebb pszichológus, és nagyon jól tudja, hogy a hálás lelkület elsősorban nekünk jó.

Én most hálámat szeretném kifejezni nagyon sokaknak, akik hozzájárultak az érdeklődésem kibontakozásához: Kereszti Zoltánnak, botanikus kerti elődömnek, Kósa Gézának, férjemnek és családomnak, a Biblia Szövetség és a Fiúság Akadémia Bibliaiskola oktatóinak, hittestvéreimnek és elsősorban az én örök és hűséges mentoromnak, Jézus Krisztusnak.

Soli Deo Gloria

A hálában összeér az ég a földdel. (Gyökössy Endre)

Navratil Andrea (ökológus, népdalénekes, a Természetvédelem nagykövete):

Hála és köszönet magyar népszokásokban

Örömünnep ez nekünk,
Melyre itt egybegyűltünk.
Mária, jó anyánknak,
Égi koszorút kötünk.
Nincsen ennél szebb rózsa,
Ez el nem hervad soha.
Hiszekegy és Miatyánk
Nyílik annak az ágán.

A hagyományos világban a folklór különböző műfajai az élet részei voltak, természetes módon tartoztak hozzá mind az ünnepek, mind a hétköznapok világához. A régi ember tudott ünnepelni. Ezek adtak hitet és erőt a mindennapjaikhoz. Az előbb elhangzott dunántúli jeles napi énekünkben egyszerre jelenik meg az öröm és a hála, ezért választottam az előadásom felütésének. Isten rendet teremtett a világba. A hagyományban nevelkedett ember tudja, hogy az évkör menetében – sőt kicsiben annak minden napján – rendelt ideje és helye van mindennek, rendelt ideje van a munkának, az imavégzésnek, az életörömöt kifejező mulatozásnak, a gyásznak és az elengedésnek, a halottakra való emlékezésnek. És hálás ezért a rendért. Ezt a hálát kifejezi hajnali és esti imádságaival, jelesnapi szokásköltészetével, benne jókívánságokkal, felajánlásokkal, kifejezi népdalaival és ünnepi mozdulataival, szokásaival. Mert ahogy Tánczos Vilmos néprajzkutató fogalmazza: „az ember hajdan együtt élt a kozmosszal, a benne nap mint nap, sőt minden pillanatban megmutatkozó Szenttel”.

Az esztendő a legkerekebb időegység: tavaszi újulás, nyári gazdagság, őszi érés és téli nyugalom. Ezt a rendet a Nap járása idézi elő, ez határozza meg az ember életét és munkáját. Az idő zárt kör, amely ugyanúgy ismétlődik. Isten a világba rendet teremtett:

Kerek egy ég alatt
Kerek egy Istenfa;
Kerek Istenfának
Szép tizenkét ága;
Szép tizenkét ágán
Ötvenkét virága;
Ötvenkét virágán
Három aranyalma.

Az előbb elhangzott archaikus imádságunkban a kerek esztendő, minden évben, három aranyalmát nevel, mely három legnagyobb keresztény ünnepünkre, a karácsonyra, a húsvétra és a pünkösdre utal. E közül a harmadik aranylott egy hónapja (megj.: Hála konferencia, 2018. június 16.). Pünkösd, a Szentlélek eljövetele. Nem véletlenül választottam a magyar szokásköltészetből az előadásom végére, azt majd lekerekítendő, pont egy pünkösdölő dallamot. De addig még el kell jutnunk. „Szabad-e pünkösdölni?” „Szabad, szabad!” Szinte az összes népszokásunk, amit közösségben, házról házra járva éltek meg, egy bekéredzkedő formulával indul: Béengedtek-e? Jó szívvel láttok-e? Szótalanul nem lépett be egy parasztember a másik házába, mert tisztelte a személyes területét a másiknak, annak ellenére, hogy élő közösséget alkotott vele. Aztán jött az énekbe rejtett bőségvarázslás, jókívánság és termékenységáldás. A legvégén pedig a köszönet és a hála, s persze az adomány.

Mai napig nagyon sokat tanulok és kapok azoktól a kicsi öregecskéktől, akik kérésre vagy egy jó szóra elmondják, de leginkább megmutatják és átadják azt, amit tudnak, amit a hagyományból ők is örökül kaptak. Készülve erre az előadásra kilencvenéves nagymamámat is faggattam, hogy miért is lehetünk hálásak, vagy hogyan tudunk azok lenni. Mert a mai világban ez már nem is olyan egyszerű dolog. Könnyen elveszünk a nagyvárosban, miközben kergetjük az örömöt, ami mindig pont a következő sarkon vár. Mitől is alakulhat ki a hála és az öröm érzése? Úgy tűnik attól hogy RENDben vagyunk, a régiek útját járva, ahogy a gyimesiek rendet vágnak maguk körül, és utána látják, hogy ez a teremtett világ úgy jó és szép, ahogy van.

Nagymamám bakonyi leánykaként még egy hagyományos világban, Kardosréten, a Cuha-patak partján nőtt fel, aztán férjhez ment és azóta városban éli az életét. Akárhányszor felhívom telefonon, még akkor is, ha rossz hírrel, ő mindig kacagva teszi le a telefont. Hatalmas példakép az életemben, hogy mindig örömben tud lenni. Amikor mi, unokák, dédunokák ezt meg akarjuk érteni, mindig az tűnik ki a válaszokból, hogy a természetközeli és hagyományos gyermekkorának nagy szerepe van abban, hogy mai napig megmaradt benne az életöröm és a hála. Ő az, aki kilencvenévesen is az egész utcát felsepri, eteti a mókusokat, itatja a madarakat. Meséli nekem, hogy aznap hány órakor, milyen madarak jöttek, hogyan fürödtek, ettek, s kopogtattak az ablakán. Megfigyel mindent, és minden napot örömmel és munkával szentel meg. Pedig mindig elmeséli, milyen szegénységben nőttek fel, sokan voltak gyermekek, ki voltak csapva a Bakony erdeibe és szedték össze azt, amit találtak. Mindig mondja nekem: „Kicsi unokám, persze nagyon szegények voltunk, de mégis a leggazdagabbak a világon, és ha tehetném, ugyanoda mennék vissza gyermeknek!” Lehet, hogy majd a következő konferenciának ez lesz a témája: gazdagság, szegénység, bőség, elégség?

Reggel szabad asszociációt alkalmazva felírtam, hogy mi jut először eszembe a háláról: öröm, köszönet, derű, bőség, közvetlenség, személyesség, együttműködés, hogy a teremtésnek én magam is részese vagyok. Az én csinálom öröme milyen nagy dolog egy cseperedő gyermek életében. Pár nappal ezelőtt éneklő biológusként hátrányos helyzetű gyerekeknek tartottam előadást. Nagyon nehéz körülmények közül érkeztek, mondhatni, nem reményteli nekik a jövő. A táborban a pingpongasztal és egyéb játékok mellől terelték körém őket, szándékosan egy nyírfa alá telepedtem le, hogy minél inkább természetben legyünk. Bár nem tűntem emberevőnek, nagyon messzire ültek le tőlem. Közelebb hívtam őket. Énekeltem nekik. Aztán kérdezgettem, ki mi szeretne lenni, ha felnő. Magamról is meséltem, amikor annyi idős voltam, mint ők. Kérdeztem, mit gondolnak, mit csinálnak a biológusok? Majd elmondtam nekik hogyan próbálta egy nagyon okos tudós egy repülőgép összetettségéhez hasonlítva megmagyarázni, mennyire bonyolult is a földi ökoszisztéma, és milyen kockázatos a működésébe belenyúlni. Pont úgy és pont olyan veszélyes lehet, mintha egy repülőgépből véletlenszerűen kivennénk egy-egy alkatrészt, például üléshuzatot, WC-kilincset, világítást, repülőszárny szegecsét, az egyik hajtóművet, és így tovább, vajon lezuhan a gépünk vagy kicsit kényelmetlenebb körülmények között, de még folytathatjuk az utazásunkat. Jókat nevettünk a felmerülő alkatrészek kapcsán. Később elárultam nekik, hogy: „a legóvatosabb becslések szerint is eltűnik a Földünkről naponta tíz faj, pedig ezek is mind nevet és feladatot kaptak a jó Istentől, amit csak ők tudnak betölteni, pont úgy, ahogy Ti is.” Aztán elmondtam nekik azt a mesét, amikor a Teremtő nevet adott az állatoknak, ebben játékosan mindegyiküknek madárneveket adtam és onnantól kezdve már így szólítottam őket egy ideig. Nem sokra rá megkérdeztem egy kilencéves kisfiútól a rendes nevét. „Kevin!” – válaszolta. Mondtam neki: “milyen jó, hogy nem biológiai bélyegek alapján kell téged hívnom, például: te feketébe öltözött, kis sárga csíkkal a gomblyukadnál, érdekes övvel a derekadon, taréjos hajjal, gyere csak ide!”, hanem e helyett azt tudom mondani: „Kevin, gyere ide!” Magam mellé hívtam. Hihetetlen volt látni, ahogy ez a kilencéves gyermek, aki nemrég indult neki az életnek, összegörnyedt annak a súlya alatt, hogy valaki nevén szólítja és odahívta maga mellé. Mondtam neki: „Nézd, a jó Isten minden élőlénynek feladatot adott. Na biztos, hogy Te is valamiben nagyon jó vagy! Miben vagy jó?” Először vagányan rávágta, hogy a fociban, majd azt mondta, hogy semmiben. Majd csak a „Semmiben!” válasz maradt. Megkérdeztem a többieket, állították, hogy tényleg jól focizik. Ahogy dicsértük, ő úgy ment egyre összébb. Nem tudott hálás lenni, mert ami ott történt vele, az nem az ő hétköznapi valósága volt. Mondtam, ha ilyen sok faj eltűnik naponta, tegyük fel, hogyha Kevinünk nem lenne holnap velünk, akkor lehet, hogy a jövő Zidane-ját veszítenénk el. Ezt ma még nem tudhatjuk. Akkor láttam, hogy egy pillanatra a gyerekek elgondolkoztak. Lenni vagy nem lenni. Aztán tovább húzták és dicsérték a kis társukat. De egy pillanatra ott volt köztünk az életszentség. Egy pillanatra mellénk telepedett az Élet és a Halál. Elgondolkodtató, hogy nem csak hátrányos helyzetű gyerekeknél tapasztaljuk ugyanezt a magányosságot, céltalanságot, hiába hordoz mindannyiunkat Isten a tenyerén, gyakran nehéz ebben az értékvesztett világban valóban hálásnak lenni. De miért is? Veritas: igazság és valóság! Nem az igazságot élve, nem a valóságot látva annyira elidegenedtünk a környezetünktől, hogy nagyon nehéz hálát adnunk a létezésünkért. Pedig a hála érzése megelégedettséget és örömet szül. S mindenki azt szeretné, ha a jövő generációi boldogok lennének.

Egy csuvas népdal jut erről eszembe. Etelközi rokonaink, a csuvas nép, ahogy Berecz András mondja, kétszer állt sorba, amikor Jóisten a rokondicséretet osztogatta (a magyarok valahol hátul cigarettáztak, nekik nem nagyon jutott). Ha csuvasföldön véletlenül két rokon összeveszne, három napig képesek a rokonságot dicsérni, és emlékeztetni őket arra, hogy a legnagyobb örömük az, s a háznak a legnagyobb ékessége, ha le tud ülni két jó rokon egy asztalhoz. Ha az Isten ilyen el nem évülő, természetes életbiztosítással áldott meg bennünket, mint a rokonság, persze, hogy hálásak lehetünk érte. Ez a csuvas nóta annak öröméről szól, hogy részei vagyunk a természetnek. Biológusként azért szeretem, mert ennél szebben s egyszerűbben nemigen dalolja el egyetlen népdal sem a pillangóhatást, amely elmélet szerint nem tudhatjuk, hogy egy pici esemény hogyan hat a világ másik felén:

Éjfekete, sűrű erdő mélyén,
Fehér, egyenes nyírfának, ej a teteje hegyén
Aranykakukk szerteszét fújja énekét.
Aranytarka, kis kakukknak szólásától
Zúgni kezd a fekete, sűrű, sötét, mély erdő.
Éjfekete erdők zúgásától
Hullámokban leng az árpa és a rozsmező.
Árpának és rozsnak lengésétől
Utcák-falvak örege-vénje erőst örvendő.
Örvendező sok öregnek örömétől
Rétek-falvak szép fiatalja vígasságszerző.

A legfontosabb kérdést teszi fel az ének, mégpedig azt, ami minden korban foglalkoztatja az emberiséget: mitől lesznek boldogok a fiatalok? És válaszol is rá, hátulról eléfelé, azaz visszafelé haladva: attól örvend a fiatal, hogy örülnek az öregek. Ezt látja, ezt lesi el. Mert nem tanítunk, példák vagyunk. A jó példa pedig ragadós. Jó, de mitől örülnek az öregek? Attól, hogy hullámokban leng az árpa és a rozsmező, van termés és van bőség. De mitől leng hullámokban az árpa és rozsmező? Attól, hogy a éjfekete, sűrű, sötét, mély erdő zúgni kezd. Jó, de mitől zúg ez az éjfekete, sűrű sötét mély erdő? Hát attól, hogy a közepén egy fehér, egyenes nyírfának a teteje hegyén egy kakukk azt találta mondani, hogy: kakukk!

Egy zalai jeles napi énekkel indítottam, s most egy rábaközi pünkösdölő énekkel zárnám a mai előadást, mely nagyon szépen elmondja, hogy mindenki akkor van örömben, és akkor érzi magát a helyén, ha azt teszi, ami a feladata, ha úgy él, ahogy neki el van rendelve, s nem valami másnak szeretne látszani, vagy más szeretne lenni. El kell áruljam, nagyon szeretek énekelni. Egy dolgot szeretek még ennél is jobban, azt, hogyha együtt énekelünk. Az Ejne, dejne, denejde refrénnél mindenkit várok szeretettel!

Ácintos, pácintos, tarka tulipános,
Hintsetek virágot az Isten Fiának!
Meghozta az Isten piros pünkösd napját,
Mi is meghordozzuk királyné asszonyát. Ejne, dejne, denejde.
A mi királynénkat nem is anya szülte,
A pünkösdi harmat rózsafán termette. Ejne, dejne, denejde.
A szép leányoknak háromágú haja,
A szép legényeknek vőlegény bokréta. Ejne, dejne, denejde.
Öregembereknek csutora borocska,
Öregasszonyoknak porhanyós pogácsa. Ejne, dejne, denejde.
A szép menyecskéknek utcán az ülésük,
A kisgyerekeknek porban heverésük. Ejne, dejne, denejde.

Rend a lelke mindennek. Az előbb elhangzott népdalunkban minden és mindenki a helyén van, árad belőle az öröm és a derű, mert észreveszik és megélik a hétköznapi pillanatok örömét és hálát tudnak adni mindezekért. Azt mondja az ének, hogy az ifjú lányoknak egy dolog fontos, hogy szépek legyenek, az ifjú legények pedig bokrétás vőlegények, hogy párba rendeződjenek. És mi lesz, hogyha megöregszenek? Az ének szerint az öregembernek csak annyi kell, hogy legyen egy csutora borocska a hordóban. No meg akivel megissza, mert azt a csutora borocskát nem egyedül issza ám meg az ember. Legyenek meg azok a társak, öregek, barátok, rokonok a környezetében, akivel le tud ülni egy asztalhoz, s meg tud inni egy csutora borocskát. És az öregasszonyoknak mi kell? Azoknak pedig porhanyós pogácsa. Elsőre azt gondolnánk, hogy jó, már nincs foguk, azért legyen porhanyós. De minél több népdalt ismer az ember, annál jobban tud olvasni a sorok között, hallja a ki nem mondottat, mert bizony ebben el van rejtve az is, hogy az öregasszonynak arra van szüksége, hogy körbevegye a sok-sok unoka, hogy legyen kinek megsütni azt a tepsi porhanyós pogácsát. Család, rokonság, közösség. Az ifjú menyecskének is közösség kell. Minden kerítés előtt volt kispad, oda kiült az ifiasszony, nem kellett pszichológus, lélekbúvár és egyéb, megbeszélték szépen az élet dolgait a szomszéd- és komaasszonyokkal míg a gyerekek a szabadban-szabadon, önfeledten játszottak a porban. Újra meg kell tanuljuk a haszontalanul eltöltött idő hasznosságát! Talán újra meg kell tanuljunk ünnepelni! Együtt!

A hála nemes a lélek jele. (Aiszóposz)

Nyírán János, fődiakónus, görögkatolikus pap (Hajdúdorogi egyházmegye):

A hálaadás helye és módja a liturgiában

Jusztinosz I. Apológiája a II. század közepén született hitvédő irat, amely leírja az eucharisztikus összejövetelt. Kétféle módon beszél a keresztelés és a vasárnapi összejövetel liturgiájának menetéről.

A LXV. fejezetben

…a testvérek elöljárójához kenyeret és kelyhet visznek vízzel elegyített borral, aki kezébe veszi, dicséretet és dicsőítést mond a mindenség Atyjának a Fiú és a Szentlélek neve által, hálát ad neki és áldást mond hosszasan azokért, amiket nekünk adott, hogy ő bennünket ezekre méltatott. Imái és hálaadásának befejezéseképpen az egész nép ráfeleli az „Áment”.

Az „Ámen” héber szó, ami annyit jelent: Úgy legyen. A hálaadásra a görög eucharisztia szót használja.

A LXVII. fejezetben

Majd mindannyian felállunk, közösen imát mondunk, imánk befejezésekor kenyeret, bort és vizet hoznak oda, s az elöljáró – amennyire az erejéből telik – imát és hálaadást mond, és a nép ráfeleli az Áment. Ezután történik azoknak továbbítása és szétosztása, amelyek felett hálaadást mondott, a távollevőknek is küldenek belőle a diakónusok által.

A szöveg egyértelműen azt mutatja, hogy nincs még meg az eucharisztikus formula, misekánon vagy anafora[2], hanem a saját szavaival kell megköszönnie az Úrnak az ajándékait.

Látjuk az első századból, és itt a második század közepén keletkezett iratból, hogy hol máshol lenne a hálaadásnak az igazi helye, ha nem az eucharisztikus összejövetelen, ha nem a szentmisében vagy a szent liturgián.

Aranyszájú Szent János anaforáját vizsgáljuk meg.

I. Méltatlanul méltattál

Hívők első imádsága

1. Oltárszolgálat

Hálát adunk neked[3], Urunk, erők Istene, ki méltattál bennünket, hogy most is szent oltárodnál álljunk, s a mi bűneinkért és a nép vétségeiért irgalmadhoz esedezzünk!

2. Bűnbocsánat

Fogadd el, Istenünk, könyörgésünket, s tégy méltókká, hogy kéréseket, esedezéseket és vérontás nélküli áldozatokat mutassunk be neked minden népedért!

3. Áldozatbemutatás

Tégy alkalmatosakká minket, kiket ezen szolgálatodra rendeltél, hogy Szentlelked ereje által feddhetetlenül és botlás nélkül, lelkiismeretünk tiszta bizonyságában segítségül hívhassunk téged minden időben és minden helyen, hogy így meghallgatván minket, irgalmazz nekünk, jóságod sokasága szerint!

4. Segítségül hívás

Mert téged illet minden dicsőség, tisztelet és imádás, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor és örökkön örökké. Ámen!

Miért adunk hálát? A pap szemszögéből nézve azért, mert Isten megengedte, hogy az oltárnál méltókká lettünk az áldozatbemutatásra, hiszen ez természetfeletti szolgálat. Mi vérontás nélküli áldozatot mutatunk be az ószövetség teológiájával ellentétben.

A papot egy bizonyos szolgálatra szentelte fel a püspök, aminek a végzéséhez természetesen isteni erő kell, amely betölti a papot és az Ő nevében tevékenykedik. A szöveg nem véletlenül mondja, hogy „méltattál bennünket” vagy éppen „tégy méltókká minket”. Igazából méltatlanul méltat minket a Jóisten arra, hogy ezt a szent szolgálatot elvégezhessük.

Párbeszédes bevezető

Adjunk hálát az Úrnak!

Méltó és igazságos imádni az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, az egyvalóságú és osztatlan Szentháromságot.

Hálát adunk mindazért, amit a Jóisten értünk tett, az egész üdvtörténetért: A latin liturgiában rövidebb a válasz („méltó és igazságos”), míg a görög liturgiában van egy Szentháromságra vonatkozó kiegészítés. Az anafora vagy a misekánon elején, a párbeszédes bevezetőben minden egyes anafora felszólítja a híveket is, hogy most hálát kell adnunk, itt a fő helye a hálaadásunknak.

1. Prefáció

• Méltó és igazságos téged magasztalni, téged áldani, téged dicsőíteni, neked hálát adni, téged imádni uralkodásod minden helyén; mert te vagy a kimondhatatlan, kifürkészhetetlen, láthatatlan, megfoghatatlan, örök és változhatatlan Isten, te s a te egyszülött Fiad és Szentlelked.
• Te bennünket a nemlétből létrehoztál, s miután elestünk, ismét fölemeltél, és nem szűntél meg mindent teljesíteni, amíg a mennyekbe föl nem vittél és jövendő országodat nem ajándékoztad nekünk.
• Mindezekért hálát adunk neked, egyszülött Fiadnak és Szentlelkednek, reánk árasztott összes nyilvános és nem nyilvános jótéteményeidért, melyekről tudunk s amelyekről nem tudunk.
• Hálát adunk neked ezen szent szolgálatért is, melyet kezünkből elfogadni méltóztattál (5. Szent Liturgia), noha neked az arkangyalok ezrei, az angyalok miriádjai, a hatszárnyú, sokszemű, fennlebegő szárnyas kerubok és szeráfok szolgálnak.

Az anafora a prefációval kezdődik. Itt láthatunk különböző dicsőítő főnévi igeneveket, amelyek között az eucharisztia szó, a neked hálát adni is szerepel. Ezenkívül felhívom a figyelmet néhány apofatikus (negatív érvelésű – szerk. megj.) jelzőre, amelyek különböző fosztóképzős szavakkal mondják el, hogy milyen a Jóisten: kimondhatatlan, kifürkészhetetlen, láthatatlan, megfoghatatlan stb.

Miért adunk hálát? Azért, mert a nemlétből létrehozott mindent, megteremtett minket. Elesünk? Bűnbe esünk? Fölemel minket, megbocsájt nekünk. Bizonyos eszkatologikus javakat is felfedezhetünk, hiszen nem szűnik meg minden jót teljesíteni, amíg föl nem visz minket a mennybe, eljövendő országát nem ajándékozza nekünk. Majd újra hálát adunk (a szöveg is fontosnak tartja, hogy ismételje magát a hálaadás szót) minden jótéteményért, mindenért, amiről tudunk, amiről nem tudunk, ami látható, nem látható. Végül egy újabb felszólítás következik, megköszönjük ezt a liturgiát, amit végzünk, „persis liturgia staftis”..

A prefáció végén angyalok, arkangyalok, kerubok, szeráfok, tehát az angyali kar is szerepel. Vannak olyan anaforák, mint például a Szent Bazil, amelyben mind a kilenc angyali kar fel van sorolva, hiszen ezután következik az angyalok éneke az anaforában, amelyet kelet és nyugat egyaránt jól ismer.

2. Sanctus

győzelmi éneket énekelvén, kiáltván, hangoztatván és mondván:

• 2. Szent, szent, szent a seregek Ura, / teljes az ég és a föld a te dicsőségeddel, / hozsánna a magasságban! / Áldott, ki az Úr nevében jő, / hozsánna a magasságban!

Ezt nevezzük a Sanctusnak. A földi liturgiánkat igyekszünk bekapcsolni a mennyei liturgiába, az angyali dicsőítésbe.

3. Post-sanctus,

4. Alapítás elbeszélése

3. Ezekkel a boldog seregekkel, emberszerető Uralkodónk, mi is kiáltjuk és mondjuk: Szent vagy és legszentebb, Te, egyszülött Fiad és a te Szentlelked. Szent vagy és legszentebb, s magasztos a te dicsőséged, ki világodat úgy szeretted, miképp egyszülött Fiadat adtad (megtestesülés), hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

4. Ki eljövén és irántunk minden üdvgondozást betöltvén, azon éjjel, melyen átadatott, vagy inkább önmagát adta át a világ életéért („üdvgondozás”), szent, tiszta és szeplőtelen kezeibe vevé a kenyeret (Alapítás), hálát adván, meg † áldván, meg † szentelvén és meg † törvén, szent tanítványainak és apostolainak adá, mondván:

A megtestesülést köszönjük meg, hogy Isten egyszülött Fiát adta. Aranyszájú Szent János nem részletezi ennél mélyebben, Szent Bazil sokkal bőségesebben ír itt az egész üdvtörténetről, hogy miket tett értünk a Jóisten, az Atyaisten vagy Jézus Krisztus.

Már itt szó van az üdvtörténet legfontosabb dolgairól, amelyet „üdvgondozásnak” jelöl ez a fordítás. Jézus Krisztus önmagát adja át a világ életéért. Közeledünk a szent három nap teológiájához, amely az anafora legfontosabb része. Hálát adunk az eucharisztia alapításáért.

5. Anamnézis

Megemlékezvén tehát ezen üdvösséges parancsolatról és mindarról, ami érettünk történt: a keresztről, a sírról, a harmadnapi feltámadásról, a mennybemenetelről, a jobb kéz felől való ülésről (Atya jobbján ül), a második és dicsőséges eljövetelről.

Tieidet a tieidből néked ajánljuk fel mindnyájunkért és mindenekért.

• Téged éneklünk, téged áldunk, néked hálát adunk, Urunk, és imádunk téged, Istenünk.

Az anamnézis, vagyis megemlékezés mindazokról a dolgokról, amelyek értünk történtek.

Nem csupán hálát adunk azért, hogy Krisztus majd egyszer eljön, hanem már most megemlékezünk a dicsőséges második eljövetelről. Hogyan lehetséges ez? Szerény szavakkal úgy tudjuk ezt magyarázni, hogy amikor bekapcsolódunk a mennyei liturgiába, akkor megszűnik számunkra az idő, belépünk egy liturgikus, örök mába, ami az Isten előtt örök idő és ebben az örök időben van értelme, hogy már azt is megköszönjük, arról is megemlékezzünk, ami még meg sem történt, mivel Jézus Krisztus megígérte nekünk.

III. Hálaadás a részesülésért

Szentáldozás után

Teljenek be ajkaink dicséreteddel, hogy énekeljük, Uram, a te dicsőséged; mert méltattál minket, hogy részesüljünk halhatatlan, éltető, szent, égi titkaidban. Erősíts meg minket szentséged által, hogy egész nap elmélkedjünk igazságaid felett. Alleluja, alleluja, alleluja!

• Hálát adunk néked, Krisztus Istenünk, mert méltattál minket részesülhetni a te legtisztább testedben és a bűnök bocsánatára az egész világért kiontott drága véredben, mint üdvözítő gondviselésed szent titkaiban. Alleluja, alleluja, alleluja!

Bár az áldozás utáni első fontos énekünk nem tartalmazza a hálaadás szót, viszont ez egy analóg ének a „Hálát adunk néked” kezdetű énekkel. Ez az előszenteltek liturgiáján egy áldoztatási szertartás utáni ének, amit a nagyböjt során szoktunk végezni. Ha a szövegét nézzük, egyértelműen hálaadásról van szó, hogy részesülünk a szent égi titkokban, a testben és a vérben. Mindezeknek megvannak a gyümölcsei is, hiszen már az áldozásnak, a szentáldozásnak, a részesülésnek a gyümölcseiről is beszélhetünk.

Ez a kis imádság megerősít minket a hitben, imádságban, hogy egész nap elmélkedjünk, összecseng azzal: „Szüntelenül imádkozzatok!” (1Tessz 5,17).

 1. Hálaadó ekténia

• Igazhívők, részesülvén Krisztusnak szent, legtisztább, halhatatlan, mennyei, elevenítő és félelmetes titkaiban, méltóan adjunk hálát az Úrnak!
• Oltalmazz, ments meg, könyörülj és őrizz meg minket, Isten, a te kegyelmeddel!
• Ezen egész napnak tökéletes, szent, békességes és vétek nélküli eltöltését kérvén, önmagunkat, egymást s egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk!
• Hálát adunk neked, emberszerető Urunk, lelkünk jótevője, hogy e mai napon is méltattál bennünket mennyei és halhatatlan titkaidra. Igazgasd ösvényeinket! Erősíts meg a te félelmedben! Őrizd meg életünket! Biztosítsd lépteinket a dicsőséges Istenszülő s mindenkor szűz Máriának és összes szentjjeidnek imái és könyörgései által!
• Mert te vagy a mi megszentelésünk, és téged dicsőítünk, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor s örökkön örökké. Ámen.

A diakónus első felszólítása pont arról beszél, hogy miután részesülünk Krisztus szent titkaiban, méltóan adjunk hálát az Úrnak. Mit kér számunkra? Azt, hogy igazgassa ösvényeinket. Jézus Krisztus az út, mutasson nekünk utat. Ő az, aki megerősít, nem csak testileg, hanem a hitünkben is. Ő az élet, mutassa meg az ő életét, de őrizze meg közben a mi életünket is, adjon biztonságot. Mindezeket itt kérjük ebben a hálaadó ekténiában a részesülés, a szentáldozás gyümölcseiként.

Miatyánk után

Hálát adunk néked, láthatatlan Király, ki megmérhetetlen hatalmaddal mindeneket alkottál és irgalmasságod sokasága szerint a nemlétből létrehoztál. Tenmagad, Urunk, tekints a mennyekből azokra, akik előtted fejüket meghajtották, mert nem a testnek és vérnek hajtották meg, hanem neked, félelmetes Istennek.

Kinek-kinek saját szüksége szerint adjon az Úr – nagyon kedves rész számomra, de talán még jobban megérint, amikor azt kérjük, hogy a hajózókkal együtt hajózzál, utazókkal együtt utazzál, és folytathatnánk ezt a sort. Izaiás próféta jövendölése jut eszembe, hiszen a „velünk van az Isten”. A bizánci liturgiában azt mondjuk, hogy értsétek meg nemzetek és térjetek meg, mert velünk az Isten, ha hajózunk, ha utazunk, ha bármit csinálunk, velünk van az Isten.

Engedjék meg, hogy a Miatyánk utáni imával fejezzem be az előadásomat:

Te tehát, Urunk, ezen előtted levő ajándékokat fordítsd mindnyájunk javára, kinek-kinek saját szüksége szerint: a hajózókkal együtt hajózzál, az utazókkal együtt utazzál, a betegeket gyógyítsd meg, mert te vagy lelkünk és testünk orvosa. A te egyszülött Fiadnak irgalma, könyörülete és emberszeretete által, kivel áldott vagy, legszentebb, jóságos és elevenítő Lelkeddel együtt, most és mindenkor s örökkön örökké. Ámen.

A hűség tulajdonság, a hála tanítható. (Szabó Magda)

2. panelbeszélgetés

Elfogadni Istent minden körülményben

A Hála konferencia keretében a természet, a művészet és a teológia metszéspontján megfogalmazódó kérdésekről beszélgetett Fráter Erzsébet biológus, gyűjteményvezető (MTA ÖK Nemzeti Botanikus Kert), Navratil Andrea ökológus, népdalénekes, a Természetvédelem nagykövete és Nyírán János fődiakónus, görögkatolikus pap (Hajdúdorogi egyházmegye).

A pászka gyakorlatiasabb jelentéstartalma az ‘elkerülés’, mondta Fráter Erzsébet arról, hogy nem lát ellentmondást a teológusok pászkafordítása, az ‘átvonulás, átmenet’ szavakkal. A tizedik csapáskor az angyal elkerülte azokat a házakat, amelyeknek a bejárata vérrel volt megjelölve. A történetben fontos az a bizalom is, amellyel a zsidók várták az öldöklő angyalt, és nem féltek.

Miként lehetséges hálát adni a bajban, a szerencsétlenségben? Navratil Andrea arról a csodálatról szólt, amit annak láttán érzett, amikor a természettel harmóniában élő paraszt áldott esőről beszélt, miközben a hatalmas víz óriási károkat tett a jószágaiban (mert sosem nevezi ‘állatnak’ őket). Az ilyen emberek lélekben, gondolkodásban rendben vannak. Értik, hogy a természet bonyolult, és számos olyan összefüggés van, amit ők maguk nem látnak át.

Felidézte annak a moldvai bábaasszonynak a személyiségét, akinél sokat időzött, akitől sokat tanult annak idején. Ennek az asszonynak minden szava, mondata olyan volt, mintha a Bibliából idézné. Amikor nagy nehézség volt, például elveszítette a gyermekét, azt mondta: El kell telnie minden napnak, így is, úgy is, ha már egyszer megadatott. A ráhagyatkozás, az együttműködés a természettel, ami ezt a paraszti világot jellemzi. A versengő szemléletmód egyáltalán nem sajátja az élővilágnak, sokkal inkább jellemzi az együttműködés, mint a verseny. Az emberi világot is kevésbé kellene jellemeznie a versengésnek. Ha az együttműködés lesz erősebb, akkor fog megvalósulni az igazi ökológia.

Nyugaton a mise megnevezés a szertartás utolsó szavából (‘ite missa est’) önállósult, aztán ott van az úrvacsora kifejezés is. Miért az ‘eucharisztia’ szó lett a görögkatolikusoknál a szertartás megnevezése? Nyírán János szerint a zsidóságnak, az ünnepi vacsoráknak fontos eleme volt a hálaadás. Az utolsó vacsora is ‘hálaadás’ volt, egy széder vacsora. Kezdetben, az ókorban valószínűleg az ‘összejövetel’ névvel illették a szertartást.

A hála a legfőbb boldogság. (Marcus Tullius Cicero)

3. panelbeszélgetés

A hála gyógyít, megvéd, kiteljesít

A Hála konferencia keretében különböző humán területeken működő szakemberek osztották meg tapasztalataikat arról, miként változtatja meg az egyének és a közösségek életét, gondolkodását a hála – ezekről a kérdésekről cserélt eszmét Csorba Csilla pszichiáter, addiktológus szakorvos, Kodácsy-Simon Eszter valláspedagógus (Evangélikus Hittudományi Egyetem) és Török Gábor Pál lelkigondozó, adjunktus (Semmelweis Egyetem, Mentálhigiéné Intézet).

Csorba Csilla, aki szenvedélybetegekkel (alkohol- és játékfüggőkkel) foglalkozik évtizedek óta, bevezetésül felidézte, hogy az USA-ban az 1940-es években kidolgozott, ún. Névtelen alkoholisták programot 1990-ben hozták be Magyarországra. A programnak eredetileg is van egy spirituális szála – ezt akkor, 1990-ben kihagyták a hazai megvalósításból, a spiritualitás nem volt elfogadott akkoriban a hazai orvoslásban. Később, az elemzéskor konstatálták, hogy az elért eredmények elmaradnak az amerikaiaktól. Miután visszatették a programba a spirituális elemeket, idehaza is jöttek az Amerikában megszokott eredmények, „működött a kegyelem”.

A gyógyulni vágyó szenvedélybetegek nagy része meghökken, amikor megtudja, hogy a gyógyító programnak része a spiritualitás. Egyik hányaduk attól fél, hogy valami obskúrus dologba akarják belevinni, sokan meg azért ódzkodnak, mert úgy érzik, korábban sikerült „kibérmálkozniuk”, kikonfirmálniuk” magukat a vallásból, és most vissza fognak esni…

A program viszont ateistákon is segít. Ugyanis a saját tehetetlenségük okán megtanulják a betegek, hogy csak egy felsőbb erő segítségével tudnak a saját helyzetükből kikecmeregni. Azt meg kell érteniük, hogy ők a szenvedélybetegségükből sosem fognak kigyógyulni, de hogy az életüket könnyebben tudják élni, ahhoz a program nagy segítséget nyújt.

Felemelő lelki élmény azzal találkozni, amikor egy-egy szenvedélybeteg hálát ad a pokoljárásáért az alkoholizmusa vagy a szerencsejáték-függősége miatt, mert annak következtében jutott végül olyan helyzetbe, hogy rátalált Istenre.

Török Gábor Pál lelkigondozó és lelkigondozó-képző szakember a Semmelweis Egyetemen. Jób történetéből kiindulva arról szólt, hogyan tudunk hálát adni a rosszban, a rosszért, a nehézségekért? Felidézett egy kutatást, amelyben lottónyerteseket, súlyos balesetet szenvedett, valamint teljesen hétköznapi életutat megélő embereket hasonlítottak össze, és azt találták, hogy a boldogságuk vagy boldogtalanságuk nincsen egyenes összefüggésben a szerencsés vagy balszerencsés életútjukkal.

A hála és a boldogság között nincs szoros kapcsolat. A hála érzésének inkább az az előföltétele, hogy megértsem: az, ami történt velem, hová vezet engem, megtalálom-e benne az engem építő értéket, meglátom-e az értelmét annak, amin keresztülmentem, tudok-e növekedni tőle. Másképpen: meglátom-e Istent az életemben, felismerem-e, miként volt jelen a sötétség óráiban? Nyilván nem a rossz eseményért ad hálát senki, hanem azért, mert felismeri, hogy Isten vele volt ott és akkor is. A hála nem esemény kérdése, hanem a kapcsolathoz kötődik.

Kodácsy-Simon Eszter valláspedagógus, az Evangélikus Hittudományi Egyetem oktatója azt a kérdést vizsgálta, hogyan lehet hálás életre nevelni?

A görög ‘khar’ tőből származik számos szó, például azok is, amiket a magyar az ‘öröm, a hála és a kegyelem’ szavakkal fejez ki. Hogyan fejezzük ki azt az örömöt, amiből a hála fakad? Az ószövetségben a hála a köszönettel vagy a magasztalással áll kapcsolatban.

A magasztalásban a másik, az adományozó áll a középpontban, a köszönetmondáskor az ‘én’, aki kaptam valamit. A magasztalás és a köszönetmondás között az a különbség, hogy az előbbi örömből fakad, az utóbbi viszont gyakran kötelességből. Például a 139. zsoltárban ez áll: „Magasztallak téged, mert félelmetes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt.” Mennyivel más ez, mint ha az állna ott, hogy „Köszönöm neked alkotásaidat, melyek oly szépek számomra”. A 104. zsoltár jól ismert igéje: „Uram, Istenem, igen nagy vagy, fenségbe és méltóságba öltöztél, világosságot vettél magadra, mint egy köpenyt.” Mennyivel másként hangzik ez, mint ha ezt olvashatnánk: „Köszönöm, hogy fenséges és méltóságos Istenem vagy nekem.”

A gyermeket azzal vezetjük a legjobban, ha eléélünk’. Ez nem példamutatás, mert utóbbi azt sugallja, hogy a gyermeknek utánoznia kellene azt, aki vezeti őt. Ha azt látja a gyermek, hogy a szülője, tanítója hálát ad, az sokkal több annál, mintha a szülő, a tanár megmutatná neki, hogy hogyan adjon hálát.

Megkísért minket a lustaság, amikor elfelejtünk hálát adni, megkísért a gőg, amikor azt gondoljuk, hogy ez vagy az jár nekünk, és megkísért az önteltség, amikor pusztán a teljesítményünk eredményének gondoljuk azt, ami körülvesz minket, és nem kell hálásnak lennünk érte. A zsoltáros fel is szólít, nehogy megfeledkezzünk róla: „Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!”

Senki sem születik hálásnak, a hálaadást, a hála kifejezését, kimutatását is meg kell tanulnunk.

A hála elvezet minket az örömhöz is. Ha a hálát naponta gyakoroljuk, akkor előbb-utóbb az örömérzés is megérkezik, fogunk tudni örülni olyan dolgoknak is, amikről korábban el sem tudtuk volna képzelni ezt. Lukács evangéliumában olvashatjuk, hogy „ahol a ti kincsetek van, ott a ti szívetek is”.

A Bibliából láthatjuk, hogy a hálából eljuthatunk az örömhöz, Pál apostol mondja a thesszalonikai levélben, hogy hálát adni mindenért, bár az eredetiben az van, hogy hálát adni mindenben, vagyis minden helyzetben, minden körülményben.

Egy amerikai teológus azt mondta, hogy a kharisz szóban eljuthatunk az örömtől és a háláig, és ez végül is a kegyelem végtelen köre, hiszen a kegyelem szó is a khariszból származik.

Csorba Csilla a szenvedélybetegeknek a háláig vezető útjáról beszélt. A szenvedélybetegek legelső feladata, hogy megértsék, miért várják el a mindennapi letolást másoktól: mert a negatív és a pozitív stresszhelyzet a szervezetben ugyanúgy zajlik le. A második lépés, hogy visszataláljanak a saját eredeti felekezetükbe. Aztán meg kell tanulniuk köszönetet mondani.

Kodácsy-Simon Eszter egy amerikai kutatásról számolt be, amely azt találta, hogy akik a napi imáikban rendszeresen, sokszor adnak hálát, azok jobban érzik magukat a bőrükben. Kérdés, mi fakad miből? A hálaadás képességéből fakad a lelki jólét vagy fordítva, a lelki jólétből a hálaadás?

Török Gábor Pál Martin Seligman kutatásaira hivatkozott, aki a tanult tehetetlenséget és a tanult optimizmust is vizsgálta. Meg lehet tanulni, hogy mi az, ami lehúz, mi az, ami segít. Ez beállítódás, tanult folyamat is, a hálaadás képessége segít a személyiségnek, javítja még az alvásképességet is,

Lehet-e, és ha igen, hogyan, hálára nevelni a gyermekeket? Erről egybehangzóan úgy vélekedtek a beszélgetők, hogy nincsen érvényes recept, biztosan sikeres módszertan. Török Gábor Pál és Kodácsy-Simon Eszter egyetértett abban, hogy a gyermekek fogékonyak a hálaadásra, ha a szülők segítenek nekik, elsősorban közös imádkozással ráérezni, hogy miért is lehet, legyen hálás valaki.

Ha igaz, hogy a hála segít a személyiségnek egészségesebb, jobb életet élni, akkor mennyiben lehetséges tudományosan megközelíteni, milyen érvrendszerrel lehet támogatni, hogy növekedjék a társadalomban a hálaérzet, az egyes embereket miként lehet „hálásságra nevelni”? Erre a kérdésre Török Gábor Pál válaszul Purebl György munkásságát említette, akinek a depressziókutatásai bizonyítják, hogy még GDP-növelő hatása is volna, ha növekedne a társadalomban a hálaadás képessége. Kevesebb munkaóra veszne kárba, kevesebb beteg ember lenne. Kodácsy-Simon Eszter teológusként annyit tett hozzá, hogy teljesebb életet élhetnénk a hála által. Dietrich Bonhoeffert idézte: akik fél lábbal állnak ezen a földön, azok a mennybe is csak fél lábbal lépnek be. Tehát arra kell figyelnünk, hogy itt tudjunk teljes életet élni, és ebben az a belső jóérzés, amit a hála jelent, sokat segít. Vagyis az itteni kiteljesedésben nélkülözhetetlen a hála.

Csorba Csilla emlékeztetett, hogy a hálásságra nem lehet erőszakkal kényszeríteni, a gyermekek a felnőttek adta mintán épülhetnek.

Török Gábor Pál szakmai tapasztalata szerint a depresszió egyik legfőbb háttere, hogy elérhetetlen célok csapdájában élünk. A sikeresség, a gazdagság, az örök fiatalság mint kívánatos cél valójában betegít. Ha ezt elvárásként tálalják nekünk, akkor az nem tesz jót, kutatások szerint sokkal kevésbé depressziósak, boldogabbak azok a társadalmak, amelyekben a vágyak és a szükségletek között kisebb a szakadék. Jobban boldogulnak azok az emberek, akik nem elérhetetlen célokat hajszolnak. Ugyanez érvényes természetesen a pénzhez való viszonyra is.

Jávor András moderátor saját magának azt a tanulságot is levonta a beszélgetésből, hogy a közoktatásban, sőt az egészségügyben is fontos, hogy túlzásba vitt kompetencia mellé felzárkózzék a kooperációs képesség, és ezekben az irányokban érdemes lesz továbbgondolni az elhangzottakat.

Hivatkozások

Konferencia a háláról – Megnyitó

Konferencia a háláról – 1. rész

Konferencia a háláról – 2. rész

Konferencia a háláról – 3. rész

Támogatók

A konferencia megvalósítását támogatta:

Open Access nyilatkozat: A cikk a Creative Commons Attribution 4.0 International License

(https://creativecommons.org/licenses/by/4.0) feltételei szerint publikált Open Access közlemény, melynek szellemében a cikk bármilyen médiumban szabadon felhasználható, megosztható és újraközölhető, feltéve, hogy az eredeti szerző és a közlés helye, illetve a CC License linkje és az esetlegesen végrehajtott módosítások feltüntetésre kerülnek.

[1] AJ Jacobs a kérdést a valóságban is feltette a reggeli kávéjával kapcsolatban. Arra jutott, hogy egyetlen csésze kávéért több mint ezer embernek lehet hálás a világ minden részén.

[2] a bizánci szertartású szentmise legfontosabb része, mely a Hitvallás utáni áldással kezdődik és a Miatyánk előtti áldással végződik. Latin megfelelője a kánon.

[3] Azokat a szövegeket, amelyeket csak ilyen vékony betűsen látunk azok a csendes imák, a vastagon szedettek hangosan is elhangzanak. Ezt meg tudjuk különböztetni a következőkben is.

https://72tanitvany.hu/konferencia-a-halarol