A misztika azt a mélyreható értelmet jelöli, amely minden teremtett dologban észrevehetővé teszi „Isten lábnyomát”. Sok ember egy bizonyos életkorban megvilágosító élményben részesül, felfedezi Isten személyes jelenlétét élete folyásában.
Ahogy múlnak az évek, egyre jobban rádöbbennünk, hogy az eddig velünk történtek magukon viselik „Isten keze nyomát”. A sorsdöntő eseményekben, amelyeken átestünk, és ezek akár meg is határozták életünk további menetét, jelen volt az Isten. Nem csak segített a döntéseinkben, szinte sugallva azokat, de sokszor titokzatos módon be is avatkozott az érdekünkben. Arról nem is szólva, hogy többeknek megadatott, sokszor olyan eseményekben való részvétel, aminek túlélésére szinte nulla valószínűséggel számíthat egy ember. Gondolok itt súlyos betegségekre, balesetekre, természeti katasztrófákra. Ismert Szent II. János Pál pápa mély spirituális meggyőződése a Szent Szűz irányába, aki megóvta életét a merénylet pillanatában és eltérítette a golyót az útjából, ezzel elkerülve a testében a halálos roncsolást. Nagyon sok ember él meg hasonló katartikus élményt élete során, csak ezek nem kapnak olyan nyilvánosságot, mint a szentéletű pápa misztikus élménye.
Karl Rahner szerint a misztikus tapasztalat Isten valódi megtapasztalását jelenti. Aki ilyet egyszer vagy többször megél, magam is ezek közé tartozom, annak nyilvánvalóvá lesz, hogy ez a hit mélydimenzióját jelenti. Így saját tapasztalatom okán is állítom, hogy hitem, a keresztény meggyőződésem és az életem termékeny forrásai azok a misztikus élmények, amelyek most idősebb koromban egyre gazdagabban törnek elő értelmem mélyrétegeiből. Megadja érzelmi, intellektuális és intuitív formában annak lehetőségét, hogy személyes kapcsolatba, egyben egységbe tudjak kerülni Istennel. Végtelen hála tölt el irányába. Mély megrendüléssel élem ezt meg, hiszen magam egy porszem vagyok a végtelen valóságban és mégis megélem Isten felém fordított tekintetét, törődését, kimondom: szeretetét. Kb. 20 évvel ezelőtt írtam egy imát az egészségért, amibe beleszőttem a Zsoltárok Könyve egyik részletét. Ma értem meg a maga teljességében a zsoltáros ott leírt gondolatainak igazát:
Uram! Atyám!
Te alkottad veséimet,
Anyám méhében Te szőtted testem.
Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál,
és amiért csodálatos minden műved.
Lelkem ismered a legmélyéig,
Létem sosem volt rejtve előtted.
Amikor a homályban keletkeztem,
és a föld mélyén elindult életem,
szemed már látta tetteimet,
s könyvedben mind felírtad őket.
Meghatároztad napjaimat,
Mielőtt még egy is megjelent belőlük.
Terveid, Uram, felfoghatatlanok,
S milyen tömérdek a számuk!
Ha megszámlálnám: több, mint a homokszem,
S ha végére érnék, az csak kezdet volna.
(Zsoltárok Könyve 139: 13-18)
Szeretnélek meggyőzni Benneteket, hogy ez a spirituális élmény megélése minden keresztény számára adott, hiszen az Isten mindenkit egyformán szeret, egyformán törődik vele, irányítja élete útján. Velünk van az Isten, csak rá kell döbbennünk jelenlétére életünkben. Magam nagyon szeretném, ha utódaim, környezetem, embertársaim is ezt tudatosan felismernék és életük során bizalommal hagyatkoznának Teremtőjükre. Hogyan tudom, hogyan tudjuk ezeket a spirituális, misztikus élményeket úgy átadni számukra, hogy ez az ő élő hitük forrása legyen? Ha erre feleletet találunk, értjük Hetvenkét Tanítvány Mozgalmunk küldetését.
Komoly gond, hogy nem rendelkezünk olyan szókészlettel, olyan kifejezésformákkal, amivel ezt közérthetően el tudnánk mondani, főként nem a mai digitális kommunikáció korában. Ugyanakkor szeretnénk közvetíteni azt a benyomást, amit erről a szinte kifürkészhetetlen titokról szereztünk, ha már megéltük életünkben. Hisz az Úr tanítványai lettünk. Rádöbbenve elhisszük, hogy minden, ami történt velünk, egy isteni terv része, egy isteni közbelépésé a saját dolgainkban. Így olyan megtisztuláson esünk át, amely teljesen megváltoztatja életformánkat. Az „új ember” fog belőlünk szólni, nem is feltétlen csak szavakkal, hanem a szeretet által vezérelt viselkedéssel, tettekkel környezetünk irányába. Isten keze mozgatja cselekedeteinket, Krisztus tanítását hirdetjük megnyilatkozásunkkal, szóban és tettben. Ne saját misztikus élményeinket meséljük unos-untalan, hiszen az a mi személyes találkozásunk Istennel, ez Istenre és ránk tartozik, ebből csak erőt merítünk. Általa értjük meg Isten ránk szabott tervét és valósítjuk meg további életünkkel.
Egész életemben, egészen az utóbbi évekig úgy gondolkodtam, hogy Isten a mennyekben van és a mennyország is ott, az univerzum távoli zugaiban, más dimenzióiban létezik. Közben rájöttem, hogy Isten egyszerre van távol és közel. Isten folyamatosan, szeretetből ajándékot ad nekem, a létezés ajándékát. Benne van az életemben, én pedig az övében. „Te bennem, én benned!” Ez nem lehet igaz, gondolom többször, hiszen Isten a lét Ura és én csak egy jelentéktelen teremtmény vagyok. És mégis: célja van velem! Munkatársa vagyok a lét formálásában, az evangélium örömhírének hirdetésében. A feladatot számomra, az utat és a felkészültséget a feladat elvégzéséhez, de még az engem megerősítő, leküzdhető nehézségeket is mind az én érdekembe ő hozta létre.
Ha erre rádöbbenünk, más lesz az életünk. Minden a helyére kerül, ami eddig történt velünk. Öröm és emelkedettség lesz úrrá rajtunk. Uram hívtál, hallgat rád a tanítványod, adj és örömmel vállalom a nekem jelölt feladatot!
Jávor András
