Karácsonykor évről évre visszatérő témákkal találkozunk az újságok cikkeiben és az üdvözlő levelekben egyaránt. Keresztény körökben ilyen sláger-téma háborogni az ünnepnek a nagy bevásárlásokkal való összekapcsolódása miatt. Profánabb újságcikkek visszatérő témája: mióta állítunk karácsonyfát? Mostani karácsonyi levelemet én is ezzel kezdem, mert találtam egy kevéssé ismert és egy katolikus körökben kevésbé tudatosult kiinduló pontra.
Szent Bonifác püspök és vértanú a germán törzsek között térített a hétszázas években. Egy alkalommal fejszével támadt a pogány isten, Thor szent fájára, és kidöntötte azt. A pogány germánok várták, hogy lesújt rá Thor haragja, de semmi nem történt. A kidöntött tölgy helyén egy fenyőfa nőtt. A püspök felszólította az embereket, hogy ezentúl december 24-én állítsanak fenyőfát annak jeleként, hogy rátaláltak a kereszténységre. A szokás később feledésbe merült. Luther Márton egy este megfigyelte, hogy a csillagfényben milyen szépen ragyognak a nedves fenyőfák. Tőle ered a gyertyagyújtás és a piros almákkal történő díszítés. Közismert, hogy nálunk Brunszvik Teréz grófnő állította az első karácsonyfát.
Idén tehát Bonifác püspök gondolatára építem a karácsonyi üzenetet. A karácsonyfa annak is jele, hogy rátaláltunk a kereszténységre, rátaláltunk Krisztusra. Valóban rátaláltunk? Évente megünnepeljük a születésnapját, hangoztatjuk, hogy eljött közénk. Ő emberré lett, köztünk élt, és velünk van a világ végezetéig. Hát én vele vagyok-e? Nyitottam-e ajtót, amikor kopogott? Bensőséges, baráti kapcsolatra vágyik:
„aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20).
Nem elég ezt karácsonykor tudatosítanunk: egész évi program. Legyen ez a karácsony a számunka az „ajtónyitás ünnepe”. Éljük a hétköznapokat is az emberré lett Fiú jelenlétében, hiszen benne élünk, mozgunk és vagyunk.
Surján László
Címlapkép: Domenico Ghirlandaio: Pásztorok imádása (1483 és 1485 között)
