A Balatonpart még télies, a nádas úgyszólván élettelen. Legalábbis így látszik a vonat ablakából. Gyerekkoromban nagyon szerettem vonattal utazni, minden ízében élveztem a vonatozást. Amíg állt a vonat, csodálattal bámultam a mozdonyt, de még a kocsik forgózsámolyát is szinte szeretettel szemléltem. Gépészmérnök apámtól tudtam, hogy mi a forgózsámoly. Egyedül azt nem szerettem, hogy nem volt szabad kihajolni az ablakon. A nénik ribilliózását meg végképp nem, akik minduntalan fölhúzatták az ablakot, mert bántotta őket a huzat. Hát a mostani kocsik ablakát általában nem lehet se lehúzni, se föltolni. Legföljebb a légkondicionáló kever meg kavar, ha nincs épp elromolva.
Általában egyre kevesebb dologba van az embernek beleszólása. A telefon már messze túltesz rajtunk okosságban, az autóban meg úrvezető helyett a vezető lesz az úr. Ami természetesen gép. Ez a helyzet, gépek akarnak uralkodni rajtunk. Meg az Unió. Régebben kevesebb gép volt, s szerinetem a kommunistákat könnyebb volt kicselezni, mint most az Unió urait. Bár mintha igaza lenne a költőnek, aki így dalol, hogy aszongya: Édesapám, ezek ugyanazok!
Partrahúzott, hasukra fordított csónakok sorjáznak a parton, mint megannyi haltetem. Aztán a vonat elhúz a partközelből, házak következnek, nyaralók, köztük egyre több vadonatúj. Nem régi ház örökében, hanem kivágott fák, elfoglalt nádas helyén létesített telken. Többemeletesek, fehérek, hatalmas üvegablakosak és mindenekelőtt kockák. Fantáziátlanok, stílustalanok, tájidegek. Egyszóval rondák. Vajon a festő ecsetjére kívánkozó, környezetükkel harmóniában élő épületek is csúf idegenek voltak egykor?
Tavaly nyár óta nem jártam a strandunkon, titkos reménnyel a szívemben leszaladok. Nyílik-e ott is a kankalin, mint a kertünkben? Csalódottam látom, hogy a ronda, kocka, tájidegen, tavaly elkészült strandépületet nem vitte el az ördög, ott csúfkodik változatlanul, ahova rittyentették. Úgy bekukucskálnék egyszer, csak kíváncsiságból, annak a fejébe, aki ilyet megrendel, tervez, beruház és pénzt ad rá. A mi pénzünket.
Mondatott a régieknek, szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeteket! – Jézus szavai a szombati evangéliumból. Nehéz dolog ez – hallottuk aztán a szentbeszédben. S való igaz: nehéz! Az ellenségre is kiterjedő szeretet kapcsán három konkrétumot említ Jézus urunk. Tegyetek jót velük. Imádkozzatok értük. Köszönjetek nekik. Ha az imádság betudható jótéteménynek kezd egész kezelhetővé lenni a dolog. Imádkozni is szoktam azért, aki homlokegyenest az ellenkezőjéért ügyködik, amiért én szent meggyőződéssel, minden erőmet latba vetve fáradozom. Köszönök is neki szépen, udvariasan. Mindazonáltal továbbra is minden erőmmel küzdök azért, amiben szent meggyőződéssel hiszek. Nekem ugyan szeretnem kell, de sajnos az ellenség többnyire csak ellenség marad…
Ami a háborút illeti, győztes egyedül a béke lehet. Nem Putyin, nem Zelenszkij, nem Amerika, sem a NÁTÓ, sem a Nyugat. Csak és kizárólag a béke. Feltételekkel és valamennyi fél részéről engedményekkel. A vitatott területeken pedig nemzetközi ellenőrzés mellett zajló népszavazással. Ha már nekünk nem adták meg a népszavazás lehetőségét Trianonkor.
Ilyentájt, március elején van a nemzetközi nőnap. Nemigen törődtünk ezzel ifjúkoromban, elkönyveltük, mint kommunista kampót, aztán kész. Anyák napját persze gondosan ünnepeltük, a lányok iránt meg mondhatni fokozott érdeklődést tanúsítottunk. Nőnappal mindazonáltal hagyjanak békén bennünket! Szerintem a nőnap ma éppúgy kommunista kampó, mint évtizedekkel ezelőtt. Mondják: a kommunista nem vész el, csak átalakul, s a tézis megvalósulásának vagyunk tanúi manapság. Ennek jele például, hogy gyermek- és ifjúkorom egyik kedvencét, Mark Twaint ki akarják iktatni az irodalmi kánonból. Mert azt írta a feketéről, hogy fekete. De hát mi a csudát írt volna, ha egyszer az. Aki nem fogja föl, hogy Mark Twain mekkora megértéssel, szeretettel van a hősei iránt olykor esendő, botladozó, adott esetben tévedő hősei iránt – na jó, a rablógyilkos iránt kevésbé – az nem komplett. Vagy kommunista.
Mark Twain Ádám és Éva naplója című művében Ádám eleinte gyanakvással tekint az Új Teremtményre, akit new creature-nek nevez. Gyanakvó, egyszersmind férfiasan nagyvonalú. Elfogadja ugyanis, hogy az Új Teremtmény, nem it, azaz valami semlegesnemű az, hanem she, azaz nő! Elfogadja azzal a feltétellel, hogy az új teremtmény, a nő, ne beszéljen. Sokkal később aztán, amikor Éva már nem él, ezt írja naplójába Ádám: ahol Ő volt, ott volt a Paradicsom.
Hát, ennyit a kommunistákról, Mark Twain-ről és a nemzetközi nőnapról.
