Bevezetés
A Laikusok, a Család és az Élet Dikasztériuma a Szinódus Általános Titkárságával egyetértésben tavaly (2021) májusban mintegy 30 fogyatékkal élő embert hívott meg az öt kontinensről, hogy aktívan részt vegyenek a szinodális úton, és a Szentszékkel való nyílt párbeszéd révén hozzájáruljanak a szinódus munkájához.
Egy online találkozót követően, amely de facto és szimbolikusan is elindította a közös úton való együtt haladásunkat, mindenkit arra kértek, hogy küldje be saját válaszát néhány fölmerült kérdésre vonatkozóan, azzal a céllal, hogy megismertessenek néhány olyan tapasztalatot, amely alkalmas arra, hogy felszínre hozza az igényeket, de olyan utakat is, amelyeket a világ egyes részein már követnek; másrészt pedig abból a célból, hogy befogadjuk azt, amit a Lélek mondani akar az Egyháznak. Ez eredményezte azt a szöveget, melyet most bemutatunk.
Ez a kezdeményezés annak a reflexiónak a nyomán jött létre, amelyet a Dikasztérium már két éve folytat néhány a fogyatékossággal élő személy inklúziójával és amely azt eredményezte, hogy az Egyház életében teljes körű részvételünk legyen: a világi krisztushívőkkel való foglalkozást célzó intézmény nem csupán arra hivatott, hogy egyszerűen a lelkipásztori tevékenység új területe legyen, hanem annak határozott megerősítése, hogy a keresztség valódi meghívás mindenki számára, kirekesztés (kivétel) nélkül.
Ebben a perspektívában azonban el kell határolódnunk bizonyos elképzelésektől, amelyek korábban többé-kevésbé kifejezetten megjelölték a téma egyházi megközelítését.
Valójában hagyományosan, a fogyatékosság állapotának két, csak látszólag ellentétes olvasata váltakozott és keveredett: az első azoké, akik a fogyatékosságban a bűn következményét látták; a második azoké, akik úgy gondolták, hogy a fogyatékosok valahogy megtisztultak az általuk átélt szenvedés által, és emiatt valahogy közelebb vannak az Úrhoz.
A rokkantság állapotát büntetésként vagy áldásként értelmezni, megfelel annak a képzeletnek, hogy az ezt átélő emberek jóvátehetetlen módon bűnösök vagy angyali lények: ellentétes perspektívák, mégis közös bennük az érintettek egyéniségének a tagadása.
Más szóval, mindkét esetben, függetlenül attól, hogy már megváltottak-e vagy sem, nincs esélyük arra, hogy az üdvösségre jutásukat, viselkedésükkel, döntéseikkel, a lelki életükkel befolyásolják, annak nincs jelentősége (relevanciája).
Ezért, míg a fogyatékossággal élő személyek továbbra is csupán mások figyelmének „tárgyai” voltak, a lelkipásztori érdeklődés elsősorban a családokra vagy az őket gondozó szociális intézményekre irányult.
Továbbá, az ellenállás – amely továbbra is fennáll – a fogyatékossággal élő embereknek a kiengesztelődés szentségében való részesedésük kapcsán, azt mutatja, hogy fogyatékossággal élők tekintetében a kérdés megértése továbbra is összefonódik a bűn kettős szálú eszméjével.
Ha az akadályozottság a bűn gyümölcse és jele, akkor az a tény, hogy az akadályozottság nem tűnik el a gyónással, továbbra is az abban élő személy bűnösségét jelzi (vagy pedig szüleinek a bűnét). Ha ellenkezőleg, a szenvedést a tisztaság tapasztalatának jeleként tekintik, mely megőriz a bűntől, mi értelme bocsánatot kérni? Mindkét esetben a szubjektivitás nem létezik, a világgal és Istennel való interakciók teljesen lényegtelenné válnak. Valódi paradigmaváltásra van tehát szükség. Ezt a kettős hibát a Zsinat (II. Vatikáni) állításaiból kiindulva lehet elkerülni, miszerint „Isten Fia a megtestesülés által sajátos módon egyesítette önmagát mindenkivel” (GS 22). Bár nem a fogyatékkal élő személyekkel kapcsolatban fogalmazták meg ezt – hatalmas gondolkodási területet nyit meg, és hangsúlyozza, hogy az Úr mindent magára vállalt önmagában, de valóban mindent, ami a konkrét és a történelmi emberiséghez tartozik, annak minden lehetséges részével, pontosan azokkal, amelyek minden férfit és nőt jellemeznek, beleértve a fogyatékosságot is.
Ezek olyan megfontolások, amelyek sokkal szélesebb körű tárgyalást érdemelnének, és amelyeket itt csak sejtetni tudunk, de amelyek arra szolgálnak, hogy megerősítsék, hogy a fogyatékossággal élő emberek – azokhoz hasonlóan, akik (még) nem tapasztalják meg nyilvánvaló módon ezt az állapotot – ugyanazokkal a jogokkal rendelkeznek – ugyanaz a természet, ugyanaz a méltóság és – mindenekelőtt – saját egyéniséggel rendelkeznek.
Ebből a szempontból világos, hogy a Lumen Gentium szavai, amelyek szerint az Isten Népét alkotja az összes hívő, és „akik a keresztség által Krisztusba beletestesültek […] és a maguk mértéke szerint részesei lettek Krisztus papi, prófétai és királyi küldetésének és így részükről is megtörténjék az egész keresztény nép küldetésében való részvételük az Egyházban és a világban… […].
Ők, akiket Isten arra hívott el, hogy hozzájáruljanak […] a világ megszenteléséhez […] és ezáltal Krisztust elsősorban saját életük tanúságtételével, hitük, reményük és szeretetük ragyogásával mutassák meg másoknak.” (LG 31) ők, az akadályozottsággal élő személyek is meg kell, hogy találják helyüket a lelkipásztori küldetésben.
Ha a személy az Atya szeretett gyermekeként egyedülálló és pótolhatatlan értékkel bír, akkor nem gondolhatjuk, hogy az Atya elfelejt bárkit is, vagy a periférián hagyja, esetleg megfosztja őt a sajátos ajándékaitól, amelyeket azért adományoz, hogy a keresztség erejével minden ember hirdethesse az Isten országát.
Ezekből az reflexiókból kiindulva a mentalitás megváltoztatására kell javaslatot tenni, ami a világ egyes részein már megtörtént, vagy legalábbis van alapja annak, hogy megértsék és elfogadják, míg más részein olyan, mint egy megmászandó hegy. Szükséges lesz, hogy leküzdjék az esetleges jóléti megközelítést, és egy olyan új megközelítést indítsanak, amely tiszteletben tartja az akadályozott ember egyéniségét és a fogyatékossággal élő emberek protagonizmusát.
Az első lépés ebbe az irányba az, hogy meghallgassuk a fogyatékkal élőket és a szinodális út igazi kairosnak (kegyelmi időnek) bizonyuljon, mivel a szinódus konkrét lehetőséget nyitott arra, hogy szavaikat a középpontba helyezzék, és felismerjék, hogy mit üzennek az Egyháznak. Ez egyúttal egy módja annak is, hogy megerősítsük – ahogyan a pápa is tette üzenetében a fogyatékkal élőkhöz szólva – hogy
Az evangélium mindenkihez szól. [1]
Laikusok, Család és Élet Dikasztériuma
1. Létezünk
A fogyatékkal élők ma a világ egyik legkiszolgáltatottabb csoportját alkotják. 2017 novemberében az Egészségügyi Világszervezet közzétett néhány adatot, amelyeket elengedhetetlenül fontosnak tartunk tudni a valóságunk megértéséhez és a teljes befogadásunk felé való elmozduláshoz: a világon több mint 1 milliárd ember él valamilyen fizikai, organikus, szenzoriális, kognitív (értelmi) vagy mentális fogyatékossággal.
A világ népességének körülbelül 15%-át alkotjuk.
A fogyatékkal élők jobban ki vannak téve a szegénységnek: rosszabb körülmények között élünk, mint más emberek – elégtelen élelem, nem megfelelő lakhatás, a tiszta vízhez való hozzáférés hiánya jellemzőbb ránk. A világjárvány okozta jelenlegi egészségügyi és társadalmi válság megmutatta, hogy a világjárványban szenvedő emberek között a fogyatékossággal élők viselték a legnagyobb terhet. Ezzel kapcsolatban a pápa azt írta:
Mi mindannyian ugyanabban a csónakban vagyunk, a viharos tenger közepén, ami ijesztő lehet számunkra; de ebben a csónakban néhány embernek nehezebb dolga van, köztük a fogyatékkal élőknek. [2]
Ezért hálásan üdvözöljük ezt a bátor és reményteljes felkérést, hogy hallassuk a hangunkat és hogy Ferenc pápa javaslatát követve, aki arra kért minket, hogy szóljunk bele ebbe a szinódusi folyamatba, hogy:
legyen bátorságuk hangot adni azoknak, akiket fogyatékosságuk miatt diszkriminálnak, mert sajnos egyes nemzeteknél még ma is nehéz őket egyenlő méltóságú személyként elismertetni [3]
2. A „törékenység tanítóhivatala”
A fogyatékkal élők aktív jelenléte segíthet az egyháznak abban, hogy leküzdje a társadalom hatékonyságközpontú és marginalizáló mentalitását. Ez az, amit Ferenc pápa nemrég a
törékenység valódi tanítóhivatalának [4]
nevezett. Látva testvérünk törékenységét, elgondolkodunk azon a tényen, hogy mindannyian – ki jobban, ki kevésbé – rászorulunk mások segítségére. A törékenységgel való kapcsolat erősíti mindannyiunk hitét, mert Isten éppen a gyengeségben mutatja meg szeretetét és az ő irgalmasságát. Jelenlétünk segíthet átalakítani a valóságot, amelyben élünk, emberibbé és barátságosabbá téve azt. Sebezhetőség nélkül, korlátok nélkül, leküzdendő akadályok nélkül nem lenne igazi emberiség.
Különösen, miután a Covid-19 világjárvány aránytalanul nagy mértékben érintette azokat, akik fogyatékossággal élnek, az egyháznak sokat kell tanulnia abból a kölcsönös segítségből, amelyet a fogyatékkal élő közösségek egymásnak nyújtottak.
Az értelmi fogyatékossággal élők befogadása mélyreható tanulmányozásra különlegesen is figyelmet érdemel. Az egyházi közösség életében való részvétel bizonyítani tudja, hogy valaki különösen értékes: különösen szeretnénk emlékeztetni arra, hogy a kognitív nehézségek nem teszik képtelenné a személyt a hit misztériumának megértésére és az egyházhoz való közelségre; ellenkezőleg, a hitet meg lehet élni „szívtől-szívig” Jézussal, egy olyan bensőséges kapcsolatban, amely lehetővé teszi számunkra, hogy engedjük, hogy barátunk, Jézus találkozzon velünk [5]. Ez egy olyan a Krisztus iránti szeretet konkrét és erős tanúságtételét jelenti, amelyre az Egyháznak nagy szüksége van. A hit tehát Isten kivételes szeretetének örömteli és bizakodó megtapasztalásán keresztül fejeződik ki az egyszerűek irányába, abban a tudatban, hogy az Ő szeretett gyermekei vagyunk.
A hit megélésének ez a módja segíthet legyőzni azt az elképzelést, hogy az intellektuális képességünk az, ami képes a barátságot megteremti Jézussal, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy minden férfi és nő képes Istenre, képesek megismerni őt, szeretni őt és tanúságot tenni róla. Ha teret adunk nekik, az segíthet nekünk egy kevésbé merev és élettel telibb egyház építésében.
Az egyszerű dolgok megbecsülése paradox módon mélyebbé tehet minket és kevésbé felszínessé. Ez a megtestesült evangélium hirdetésének és tanúságtételének konkrét módja minden egyes ember emberségében az Atya szeretett fiaiként.
Azt is szeretnénk hangsúlyozni, hogy nem vagyunk törékenyebbek csak azért, mert a fogyatékosság körülményeivel élünk, ha mégis, az azért van, mert a társadalom (és az egyház) még nem találta meg a módját, hogy válaszoljon a mi támogatási igényeinkre.
3. Részvétel az egyház életében
Mi, akik részt vettünk a rendkívüli szinodális konzultáción, kiváltságos élményben részesültünk. Mindannyian olyan valóságok képviselői vagyunk, amelyeknek – különböző módon – a fogyatékkal élők befogadása az egyik sajátos jellemzője; egyesek közülünk papok, mások állandó diakónusok, felszentelt személyek vagy az Eucharisztia rendkívüli szolgálói; mások nemzetközi egyesületekért felelősek, vagy egy ideje már részesei voltak azoknak. A mi tanúságtételünk olyan embereké, akik már részt vesznek az egyház életében, és minden szinten részei a közösségeknek, és akik azt mutatják, hogy a befogadás járható út, és bizonyos szempontból már meg is valósult. A világ számos egyházmegyéjében, a világ számos országában néhány fogyatékkal élő személyt bevontak szinodális folyamatba egyházmegyei szinten, és ez új elvárásokat és dinamikát generált. Ráadásul az, hogy a Szentszék meghívott minket, hogy részt vegyünk ezen a különleges szinodális konzultáción, rendkívül jelentős újdonság. Valóban, valami fontos dolog változik az egyházban és a társadalomban. Kezdjük érezni, hogy többé már nem vagyunk azok a
rejtett száműzöttek, akiket a társadalom idegen testként kezel [6],
és nem vagyunk olyan lények, akik „hovatartozás és részvétel nélkül léteznek”, hanem azt tapasztaljuk, hogy „nem csak gondoskodnak rólunk”, hanem „aktívan részt veszünk a polgári és egyházi közösségben”. Néhány évtizede a világ számos részén valóságosabbá és hatékonyabbá vált a részvételünk az egyház életében és küldetésében. Sok erőfeszítés után és egy új egyházi tudatosság eredményeként a templomokban és egyházi épületekben gyakran megszűntek az építészeti akadályok, a hallás- és látássérültek kommunikációját megkönnyítő eszközöket építettek be, és leküzdötték a diszkriminatív és paternalista bánásmód formáit. Az egyházi közösség életében való részvételt azonban továbbra is az anyagi és immateriális akadályok jelenléte határozza meg. Ezért szükséges, hogy az egyházi közösségek törekedjenek arra, hogy olyan ésszerű intézkedéseket hozzanak, amelyek lehetővé teszik a fogyatékkal élők részvételét. Fokozatos előrehaladásra van szükség ahhoz, hogy a plébániai közösség minden részét felkészítsük a befogadásra.
4. A mentalitásváltás sürgőssége: „mi”, nem pedig „ők”
Alapvető fontosságú, hogy minden, ami a befogadással kapcsolatos, már ne csak a egyes emberek sajátos érzékenységének függvénye legyen, hanem a mentalitás, a kultúra, a látásmód megváltozásának eredménye, hogy mindenkit a maga méltóságában, személyként és az Atyaisten által szeretett gyermekként lássunk.
Felismerve, hogy mindannyian ugyanannak a sebezhető és törékeny emberségnek a részei vagyunk, amelyet Krisztus magára vett és megszentelve megszünteti a „mi” és az „ők” közötti önkényes megkülönböztetést, és megnyitja az ajtót a „mi” és „ők” között, hogy minden megkeresztelt személy teljes mértékben részt vehessen az egyház életében. Minden megkeresztelt személy a „Szentlélek temploma” legyen és így képessé váljon arra, hogy a kegyelem ajándékainak megfelelően a teljességre jusson, amit Isten ad. Bizonyára különböző ajándékok vannak, de mindegyikünknek teljes mértékben adatik a kegyelem.
Ebben a perspektívában – annak tudatában, hogy a kegyelem minden emberben egyformán lakozik – le kell küzdeni minden paternalista hozzáállást azokkal szemben, akik fogyatékosság állapotában élnek, és le kell győzzük azt az elképzelést, hogy kizárólag rólunk kell gondoskodni. Ez egy sajnos még mindig nagyon elterjedt hozzáállás, amely a szánalom, a pietizmus megnyilvánulása és azé, hogy továbbra is az egyház figyelmének „tárgyaként” tekintünk magunkra, nem pedig „alanyként”. Ezért sürgős a mentalitásváltás, amely segít megragadni a mindenkiben rejlő lehetőségeket, hiszen egy befogadó közösségben valójában mindenki a saját megtérésének útját járja.
Elismerve saját korlátainkat és törékenységünket, az embert arra késztetjük, hogy mások mellett járjunk, anélkül, hogy felsőbbrendűnek, alsóbbrendűnek vagy másnak éreznénk magunkat, mint testvéreknek és útitársaknak. A fogyatékkal élők hűségesen megtérésre hívnak, mint bárki más(t), és nem „már szentek” vagy „szenvedők”, „Krisztusokként a kereszten” a fogyatékosságuk miatt.
5. Az akadályok
Az összegyűjtött hozzászólásokból azonban kiderül, hogy még mindig számos akadály áll a teljes körű befogadás útjában. Sok fogyatékkal élő ember sok és különféle akadályt megélve tud csak, és néha így is csak töredékesen részt venni az egyház életében: egyesek teljesen ki vannak zárva, míg mások csak olyan részvételre juthatnak, amelyet az intézményesített élet lehetővé tesz számukra. Sok felnőtt van, aki nem kapta meg a keresztény beavatás szentségeit, vagy akik nem részesülnek lelkipásztori ellátásban.
Az egyik leggyakrabban felmerülő probléma a hozzáférhetőséggel kapcsolatos. Ez lehet akár a templomokba való bejutás fizikai akadálya és a Braille-írásra lefordított anyagok hiánya, vagy a jelnyelvi tolmácsok hiánya. A jelnyelven gyónni tudó papok hiánya miatt a jelnyelvi tolmáccsal végzett szentgyónás azt eredményezi, hogy a siketek nagy többsége ki van zárva a kiengesztelődés szentségéből. A hozzáférhetőség kérdése más fogyatékkal élők tekintetében is felmerül. A kognitív fogyatékossággal élők esetében is nehézségek vannak, akik számára nem állnak rendelkezésre a CAA (alternatív augmentatív kommunikáció) jelzései vagy segédeszközei, mint például a könnyű olvasás vagy más eszközök, amelyek célja az aktív és kommunikatív részvétel.
A „mi” és „ők” közötti különbségtétel folytatása, a közös keresztségi méltóság tagadása és az azonos emberi természetben való osztozás tagadása a folyamatos megkülönböztetés forrása. A szemét (kukába dobhatóság) kultúrája valójában a fogyatékossággal élő személyek diszkriminációjának lehetőségi feltétele. Ez – ahogy a pápa kifejtette – abból a kijelentésből ered, hogy
Nem olyan vagy, mint én [7],
ami sajnos továbbra is jelen van az egyház életében is.
Az összegyűjtött hozzászólásokból különösen az derül ki, hogy a fogyatékossággal élő embereket nagyon gyakran nem hallgatják meg, vagy legalábbis véleményüket, hozzászólásukat legtöbbször nem veszik igazán komolyan. Ez a tapasztalat néhány olyan nemzeti zsinati folyamatról, amelyekben helyi szinten volt részvétel, de amelyek zárójelentéseiben nem volt valódi következménye, nyoma a hozzászólásoknak.
Ezért is, és annak érdekében, hogy a Szinódus ne legyen egy újabb elszalasztott lehetőség, a jelen konzultáció különösen fontos.
A fogyatékossággal élő személyek kéréseinek és kívánságainak meghallgatására való hasonló képtelenség azt jelenti, hogy sokan közülünk kénytelenek úgy élni, akaratuk ellenére, hogy bárki is úgy gondolná, hogy megéri bevonni minket, vagy kikérni a véleményünket az adott intézményrendszerben. Olyan helyekről van szó, amelyeket nem ritkán egyházi szervek irányítanak, amelyekben a személy akaratát ritkán veszik figyelembe és amelyben az egyén szabadságának bizonyos kifejeződései gyakran hiányoznak.
Az embernek nincs lehetősége megválasztani, hogy hol és kivel él, hogy elmegy-e valahová és mikor, hogy tiszteletben tartják-e a magánéletét, és sok esetben még a vallási életben való részvételt sem. Annak ellenére, hogy a legújabb tanítóhivatali megnyilatkozások nagyon világosak a témában, és a pápa nemrégiben azt mondta, hogy „senki sem tagadhatja meg a szentségeket a fogyatékkal élő személyektől” [8], továbbra is léteznek olyan esetek, amikor elutasítják őket.
Az okok nagyon különbözőek: a megértési képességgel kapcsolatos előítéletektől kezdve a szentség természetéről, a kiengesztelődés hiábavalóságáról azoknak, akik már büntetést szenvednek bűneikért szenvedésük által, egészen addig, hogy az előítéletekbe ütköznek a végleges beleegyezés kifejezésére való képességgel kapcsolatban, vagy azon lelkigondozás megértésének hiánya, amely „minden érzékszervet” felhasznál a kommunikáció megkönnyítésére.
Vannak olyan kultúrák, amelyek a fogyatékosságot bűnnek bélyegzik; súlyosan marginalizálják és diszkriminálják a fogyatékos személyeket és családokat, akik ebben a helyzetben élnek. A világ egyes részein a fogyatékosságot ráadásul az átok vagy a boszorkányság eredményének tekintik, ami nyilvánvalóan súlyos károkat okoz a családoknak, amelyek a társadalmi megbélyegzés áldozataivá válva kénytelenek elhagyni otthonukat és földjüket.
Ezen túlmenően a nyugati kultúra „súlyosan marginalizál és diszkriminál”, amikor biztosítja, hogy fogyatékkal élő gyermekek ne szülessenek. Az eugenikus abortuszt leginkább azért követik el, hogy elkerüljék a feltételezett fogyatékossággal élő fiú vagy lány születését, ez az első számú ok, ami az abortusz végzésének motivációja. Sajnos, ez a mentalitás ma már széles körben elterjedt, még sok katolikus körében is.
Az összegyűjtött hozzászólásokból az is kiderül, hogy sajnálatos módon a mind fizikai, mind pszichológiai visszaélések, amelyek különböző kontextusokban fordulnak elő, de gyakrabban fordulnak elő totalitárius struktúrákon belül. Különösen fájdalmasak azok a visszaélési esetek, amikor a kiszolgáltatott személyek vallási személyzet által szenvedtek, vagy az egyházi tulajdonú létesítményekben történt bántalmazás.
A diszkrimináció felsorolt formái – a meghallgatás hiánya, a meghallgatáshoz való jog megsértése, vagy annak a megválaszthatósága, hogy hol és kivel éljenek, a szentségek megtagadása, boszorkánysággal való vádaskodás, bántalmazás – és mások, a fogyatékkal élőkkel szembeni elutasítás kultúrájának leírása. Nem véletlenszerűen történnek, hanem a gyökerük ugyanaz: az az elképzelés, hogy a fogyatékkal élők élete kevesebbet ér, mint másoké.
6. Mit kér a Lélek az egyháztól?
A diszkrimináció leküzdéséhez és a befogadás útjára lépéshez paradigmaváltásra van szükség, amely egy olyan teológiai elmélyülésből indul ki, amely képes arra, hogy kifejtse világosan és egyértelmű erővel, hogy a fogyatékossággal élő személyek méltósága minden más emberi lénnyel egyenlő, ezzel előmozdítva a fogyatékossággal élő egyház életében való teljes részvételét.
A fogyatékossággal élő teológusok fokozatosan lesznek egyre többen, akik nagy érzékenységgel mélyülnek el ezekben a kérdésekben, és meg kell hallgatni, mit mondanak. Ez olyan megtéréshez vezethet, amely ki tud és ki kell, hogy terjedjen az egyház életének minden területére. Ez egy olyan út, amelyet a világ egyes részein az egyház már most is megvalósít, amely azonban – máshol – még mindig számos akadályba ütközik, különösen ott, ahol maga a helyi kultúra is útjában áll.
Szükséges, hogy ez a megújulás láthatóvá váljon és hogy a fogyatékkal élők kompetenciájuknak és tapasztalatuknak megfelelően részt vegyenek az egyház irányításában és küldetésében, annak minden szintjén (dikasztériumok, egyházmegyék, plébániák és közösségek). Kifejezetten kérjük, hogy mindenféle paternalisztikus magatartás elkerülésével, vagy bármiféle félrevezető megközelítés nélkül, a fogyatékkal élő személyeket be kell vonni a különböző szervekbe.
Szerintünk azt nem szabadna megengedni, hogy a mi részvételünk nélkül döntsenek és vitassák meg ezeket a kérdéseket. Különösen jelentős lenne, ha egy vagy több fogyatékossággal élő személy legalább megfigyelőként meghívást kapjon a következő szinódusra.
Ezért egyrészt meg kell tudni ragadni az egyes emberek karizmáit, meg kell találni annak a módját, hogy erőforrását mindenki kibontakoztathassa; másrészt minden fogyatékossággal élő személynek képesnek kell lennie arra, hogy megtegye a saját személyes útját, hogy ne zárkózzon be önmagába, hogy képes legyen a tekintetét az Úrtól kapott ajándékaira fordítani, és örülni mások ajándékai sokféleségének.
7. Annak az öröme, hogy képesek vagyunk önmagunkat adni másoknak
A fogyatékossággal élő emberek nem egyszerűen csupán rászorulók, hanem, mint mindenki más, mi is arra vagyunk hivatottak, hogy adjunk másoknak; nem küzdhetünk egyszerűen csak azért, hogy igazságosságot és inklúziót teremtsünk magunknak, hanem ki kell tudnunk tekintenünk mások felé és hogy mások felé haladjunk, hogy életünket a maga teljességében éljünk meg. Van, aki arra vágyik, hogy másoknak ajándékozza önmagát, mások még mindig arra hivatottak, hogy egyre jobban megértsék, hogy ők is felajánlhatják idejüket és képességeiket.
Segíteni másokon és megdicsőíteni Istent a saját életünkkel: ez a legjobb és legkonkrétabb módja annak, hogy az ember leküzdje személyes nehézségeit, szabad és szeretetre képes legyen. A fogyatékossággal élő emberek így tehát tanúsíthatják, hogy mint minden más ember a közösségben értékes erőforrások vagyunk, nem kivételek vagy „különleges” emberek, hanem aktív szereplők az evangélium hirdetésének lelkesedésével és örömével.
8. Az evangélium öröme
A fogyatékkal élők életéről szóló narratíva túl gyakran volt és még mindig sokszor a szenvedés gondolatához kapcsolódik. Gyakran úgy tekintenek ránk, mintha egy kereszt lennénk annak a családnak, amelyben élünk, néhányan elgondolkodnak azon, hogy mi értelme olyan életet szülni, amelyet a fájdalom jellemez, – sőt mások – a szenvedésre, mint egy különleges küldetésre mutatnak rá, amelyre mi különös módon meg vagyunk hívva.
Jóllehet, a fogyatékosság és a szenvedés elválaszthatatlan párost alkotnak, mégis, mindannyiunk tapasztalatai alapján, akik részt vettünk ezen a zsinati konzultáción, erőteljesen kiderül, hogy a szenvedés nem kárhoztatás, és hogy egyházi tapasztalatunkat nagyon is gyakran az öröm jellemzi. Ez egybehangzó tanúságtétele mindazoknak, akik együtt járják az utat a fogyatékkal élőkkel, különösen azokkal, akiknek kognitív fogyatékosságuk van. Ez megerősíti, hogy mennyire igaz mindenkire és minden különbség nélkül az, hogy „az evangélium öröme betölti azoknak a szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal”, és hogy „Azok, akik engedik, hogy Ő megmentse őket, megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső ürességtől, az elszigeteltségtől. Jézus Krisztussal az öröm mindig megszületik és újjászületik” (EG 1).
A fogyatékkal élő hívők tapasztalatai szerint az élet nem egyszerűen veszteség vagy szenvedés, mert a fogyatékosságból egy új élet, egy új értelmes horizont születhet, amely fény lesz, amely megvilágítja az utat. Ahogy Ferenc pápa mondja:
Az evangéliumok ezt tanúsítják nekünk: amikor egy-egy fogyatékkal élő ember találkozott Jézussal, az életük gyökeresen megváltozott és elkezdtek az ő tanúi lenni. [9]
9. A konzultáció résztvevőinek aláírása:
- Claire-Marie Rougier, Franciaország – Pastorale des personnes handicapées Conférence des Évêques de France
- Enrique Alarcón Garcia, Spanyolország – Fraternidad Cristiana Intercontinental de Personas con Discapacidad (FRATER)
- Giulia Cirillo, Olaszország – Comunità di Sant’Egidio
- P. Justin Glyn, Ausztrália – Provincia Australiana della Compagnia di Gesù
- Luz Elena Beacamonte Zamora, Mexikó – Deaf Catholic Youth Initiative for the Americas
- André Haurine, Franciaország – Pastorale des personnes handicapées Conférence des Évêques de France
- Annunziata Coppedè, Olaszország – Federazione Italiana Superamento Handicap
- Antonietta Pantone, Olaszország – Foi et Lumiere International
- Bernadette Cabaging, Fülöpszigetek – Archdiocese of Manila Ministry on Persons with Disabilities
- Cristina Kozielska, Lengyelország
- Elena Andrés Fuero, Spanyolország – Área de Pastoral y catequesis para personas con discapacidad Conferencia Episcopal Española
- Elio Angione, Olaszország – Associazione Comunità Papa Giovanni XXIII
- Inés del Carmen Bustos Hermosilla, Chile – Sub Comisión de Catequesis con Personas en situación de Discapacidad (PsD) Conferencia Episcopal de Chile (C.E.C.H.)
- João da Costa Antunes Junio, Brazília – Pastoral da Pessoa com Deficiência Arquidiocese de São Sebastião do Rio de Janeiro
- João Pereira, Portugália – European Platform of Self-Advocates
- Matthew Hurst, Egyesült Királyság – The Kairos Forum
- Matthew Nyumah, Libéria – African Disability Foundation
- Maximilien Mornet, Franciaország – Un sens a ma vue
- Michelangelo Patanè, Olaszország – Movimento Apostolico Ciechi
- Miguel Costa Duarte, Portugália – Serviço Pastoral a Pessoas com Deficiência Conferência Episcopal Portuguesa
- Monika Fuhrberg, Ausztria – Menschen mit Behinderungen Katholischen Kirche
- Kärnten Nadine Widmer, Argentína – Area Catequesis Especial, Junta Nacional de Catequesis Conferencia Episcopal Argentina (C.E.A.)
- Nolan Smith, USA – National Catholic Partnership on Disability
- Olena Kuts, Ukrajna – ONG Emmaus
- Patrice de Seauve, Franciaország – Office Chrétien des personnes Handicapées
- Peter Arndt, Ausztrália – Disability Projects Office Australian Catholic Bishops’ Conference (A.C.B.C.)
- Peter Hepp, Németország – Referat Inklusive Pastoral Deutsche Bischofskonferenz
- Rita Minischetti, Olaszország – Servizio Nazionale per la pastorale delle persone con disabilità Conferenza Episcopale Italiana
- Roberto Addazzi, Olaszország – Comunità di Capodarco
- Stefano Toschi, Olaszország – Associazione „Beati noi”
- Valentina Bonafede, Olaszország – Associazione la Nostra Famiglia
- Véronique Champenois, Franciaország – Petites Sœurs Disciples de l’Agneau
- Željkica Šemper, Horvátország – Subcommitte for Persons with Disabilities Episcopal Conference of Croatia
Lábjegyzet
[1] A Szentatya, Ferenc pápa üzenete az akadályozottsággal élő személyek 2021. november 20-i nemzetközi világnapjára
[2] Ferenc pápa üzenete a fogyatékkal élők nemzetközi napja alkalmából, 2020. december 3.
[3] Fratelli tutti, 98
[4] Általános kihallgatás, 2022. június 1. Katekézis az öregkorról: 12. „Ne hagyj el engem, amikor elfogy az én erőm” (Zsoltárok 71,9)
[5] vö. Ferenc pápa üzenete az akadályozott személyek nemzetközi napjának alkalmából, 2021. november 20.
[6] Fratelli tutti 98.
[7] Ferenc pápa találkozója az Olasz Püspökkari Konferencia által indítványozott, fogyatékkal élők konferenciájának résztvevőihez 2016. június 11., szombat.
[8] Ferenc Pápa üzenete a fogyatékkal élők nemzetközi napja alkalmából,
november 2021.
[9] A Szentatya, Ferenc pápa üzenete az akadályozottsággal élő személyek 2021. november 20-i nemzetközi világnapjára
Címlapfotó: Sister Marie Claire Rolland blesses Pope Francis on Sept. 21, 2022. Vatican Media
Eredeti szöveg: La Chiesa è la nostra casa.pdf (laityfamilylife.va)
