Az emberiséget két részre lehet osztani. Az egyik csoportba azok az emberek tartoznak, akik sokat követelnek maguktól, és szüntelenül nehéz feladatokat, komoly kötelességeket vállalnak; a másikba pedig azok, akik semmilyen különleges követelményt nem támasztanak magukkal szemben, úgy élnek, hogy folytonosan azok akarnak maradni, akik, nem igyekeznek tökéletesíteni önmagukat, csak ide-oda sodródnak az életben.
Kosztolányi írja valahol: „A mi korunkat, bizonyára a tömegek korának fogja nevezni a történelem. Nem mintha bármely korban nem éltek és mozogtak volna tömegek. De a tömegek még sohasem érezték magukat olyan pokolian jól a karámban, mint manapság.”
Mit szólna Kosztolányi most, hogyha itt lenne köztünk!?
De mi az, ami ennyire kedvez manapság is a tömegember megjelenésének? A XIX. és XX. század elejének világa nem csak a ténylegesen létező, nagyszerű vívmányok időszaka volt, de azt a képzetet is keltették az emberekben, hogy ez a világ holnap még gazdagabb lesz. Mintha természetes és megállíthatatlan növekedésben lennénk. Jóllehet, lehetnek majd kisebb repedések e kerek elképzelésen, de meggyőződésük, hogy holnap olcsóbbak lesznek a lakások, autók, technikai berendezések. Ahogy holnap kisüt a nap és jövőre is terem a barackfa gyümölcsöt, ilyen természetességgel vesznek körül bennünket azok a nagyszerű emberi vívmányok, melyek a sok kiváló emberi elmének és emberi erényeknek köszönhető.
Ezzel el is jutottunk a tömegember pszichológiai képletének két fontos vonásához: Az egyik vitális vágyainak, tehát személyiségének korlátlan kiterjesztéséhez kapcsolható; a másik a teljes hálátlanság megjelenése mindaz iránt, ami megteremtette számára a gondtalan életet.
Hogy a viszonylagosan jólétben élő tömegek nem alkotásnak, hanem természeti képződménynek tekintik a mai életet, azért az élet iránt felelősséget érző emberek is hibásak. Mondhatnám, hogy ők viselik a fő felelősséget mindazért, ami velünk történik. Az állandó növekedés hamis illúziójának a tömegekben való elültetésével irreális vágyakat plántálnak az egyszerű emberekbe, akik végül természetesnek vesznek minden adományt, amit nem mi állítunk elő: testi-lelki egészséget, természeti környezetünket. Sokkal inkább romboljuk ezeket, mintsem építenénk és kimondanánk: Laudato si’.
Felelősséget vállaló emberekből sokkal inkább felelőtlenséget tápláló, tömeggondolkodású emberek, hovatovább vezetők leszünk.
Mára megszűnt a társadalomban a vezetői elit. Ha nem vigyázunk, tisztán technokratákként olyan primitív szintre süllyedhetünk, akik számára „csak térkép e táj, és nem tudják, hol született Vörösmarty Mihály”. „Csak gyárat látunk majd és vad laktanyát!”
De ez még hagyján! Néhány éve az ELTE tanulóit kérdezték, mit tudnak Eötvös Lorándról? Nem akarom ecsetelni a válaszokat … ! Az eredmény legalább olyan mértékben volt tragikomikus, mint amit Hofi Géza Petőfi halálának 150. évfordulóján a nézőknek elmesélt. Egy megemlékező műsorban a riporter megkérdezi „a tömegembert”: ismeri-e Petőfi Sándort? A válasz: „Hááát Petőfi Sándort, Háááát Petőfi Sándort iiismerem – iiigen iismerem. Hogyne ismerném! Itt lakik a szomszéd utcában.” Ez a történet, nem a tömegemberről állít ki szegénységi bizonyítványt, hanem az ELTE diákjairól, tanárairól, illetve a jövő pedagógusairól.
Szeretjük kigúnyolni az egyszerű kisembereket, de mit mondhatunk arról a politikai elitről, amelyik idáig hagyta süllyedni az oktatás színvonalát!? Hol van a magyar oktatás hajdan legendás színvonala, de kérdezhetném azt is, hol van az európai politikai elit, akik ezt a „zombiságot” engedték népeinkre ráuszulni. De mit szóljak mind ahhoz, mikor az EU elnökét látom, hogy holt részeg állapotban kísérik az emelvényre, hogy elmondja magvas ünnepi beszédét!
Amikor egy vezető a tömeg színvonalára süllyed, pillanatok alatt még mélyebben találja magát.
Néhány éve egy későbbi miniszterelnök elmondta, hogy neki is van egy nagy álma! Szeretné, hogyha minden magyar család megengedhetné magának, hogy évente legalább egy-két alkalommal egy McDonald’s-ban ebédeljen. A nagy ívű víziót követően a Hősök terén felcsendült Beethoven Örömódája. Szóval, azért mondjuk meg őszintén, nálunk is van stílus, nem csak Brüsszelben.
Amikor a tömegember ilyen mértékben dominánssá válik egy társadalomban, az egyháziaknak is vigyázniuk kell, nehogy erre a színvonalra süllyesszék az evangélium üzenetét …
– Amikor a szolgáló egyházból kiszolgáló egyház lesz és engedik, hogy a politika vagy egyes magánszemélyek kilóra megvegyék Isten szolgáját …
– Amikor az államférfiak és politikusok veszik át a szónok szerepét és „szentbeszédeikben” elmagyarázzák, hogy a szegényekről és a menekültekről szóló krisztusi tanítást miként kell értelmeznünk.
– Mikor „keresztyén egyházak egyes vezetői”, magyarázzák a katolikusoknak, hogy az Eucharisztia csak kárhozatos bálványimádás …
– Amikor … – Nem akarom folytatni!
A tömegemberről akartam szólni!
Szólhattam volna a tömegvezetőről is, aki – irányított kérdések által, a „Kérdezzük meg!” kolosszális rádióműsorok példájára – a szabadság és demokrácia illúzióját kelteve a tömegember szájába adja a választ, hogy milyen irányt is vegyen a gazdaság, a közélet, az oktatás, a külpolitika, a szociálpolitika … stb.
(Csak jelzem, ezt a nagyszerű demokratikus módszert követve tagadtuk meg annak idején a magyar állampolgárságot külhoni testvéreinktől.)
Végül a Mennyei Atyáról is szerettem volna szólni, aki értelmet, szabad akaratot, önbecsülést, személyi méltóságot adva, NEVÜNKÖN, nem egyedként, hanem egyedüliként szólított meg minket!
Csak remélni tudom, hogy akinek füle van, az kihallotta ezekből a sorokból az Ő üzenetét, válaszait is.
Hofher József szerzetes pap
