A 4-es szám jegyében a 4 evangélistához is fordulhatunk, Mátéhoz, Márkhoz, Lukácshoz és Jánoshoz. Az ő négyesük csodálatos egységet alkot, hiszen Jézus Krisztus evangéliuma, örömhíre egy, a Gondviselő szándéka szerint mégis 4 különböző szent író tollából ismerhetjük meg, mind a 4 által külön-külön gazdagodva. Így lehet a teljesség képe a 4, egy és egész.
Könyvvel, tollal, papírtekerccsel is szokás ábrázolni a szent írókat, mert valóban az Írás, a Szentírás az a ránk hagyományozott kincs, amit nekik és a Szentléleknek, a sugalmazónak köszönhetünk.
Csak betűkből állna a mi kincsünk? Miről szólnak ezek a leírt szavak, miről tanúskodnak? Miért íródtak? Csupán azért vetették őket papírra, hogy emlékezzünk egy hajdanvolt eseménysorra, vagy Jézus földi cselekedeteire és szavaira, hogy abból ismerjük meg Isten útjait és az Emberfiát?
Ha az egész, teljes Írás mélyére tekintünk, megérezhetünk egy ennél élőbb, erősebb okot, amely minket is elevenen érint, megérinthet ma is, itt és most. Mert amiről az Ó- és Újszövetség könyveinek írói, a próféták, evangélisták, apostolok tanúskodnak, az nem más, mint az Istennel, az élő Isten Szentlelkével való döbbenetes erejű és hatású találkozás… ami után nem hallgathat a száj… ami után nem nyugodhat többé a szív, amíg újra nem lehet az Ő közelében.
Mózes és az égő csipkebokor, Illés és a tüzes szekér, a felhőben és tűzoszlopban népét vezető, kísérő Isten: erről a lángolásról ismerszik meg Isten lelke.
Égő parázs, lángoló tűz, amiről, amitől a próféták nem tudtak nem szólni. Ez a szinte a szerelemhez hasonló szükségszerűség hajtja őket, ami miatt akkor is menni és szólni kell, ha sejthető, hogy nem lesz könnyű, vagy kitoloncolnak érte.
Az Újszövetség lapjain Jézus szavaiban és tetteiben ismerjük fel ezt a sodrást és ugyanezt az erőt, Lelket. De az apostolok is, miután kiárad rájuk a Lélek, kilépnek a félelmük miatti bezárkózásból, és a tér közepére mennek ki, hangosan hirdetni Isten szeretetét. Ugyanez az erő, ugyanez a lendület.
A négy evangélista is ugyanennek az átformáló találkozásnak volt részese és tanúja, erről ír mind a saját alkata szerint, a maga sajátos módján. A 3 szinoptikus evangélium, mint „hármas kötél, mely nem szakad el egyhamar” fonódik egybe és adja át az örömhírt, egyik kiegészítve a másikat – János evangéliuma pedig körbeveszi és összefogja, szinte megkoronázza őket.
Máté, akinél Jézus elsősorban a messianisztikus próféciák beteljesítője, az egyházra, a közösségre fókuszálva ír, főként kora zsidóságát megszólítva.
Márk az ő ős-(legrégebben íródott)-evangéliumában tömören beszél, a legegyszerűbb nyelven, ahol a bizalom és a szeretetből vállalt szolgálat kapja a fő hangsúlyt, és ahol leginkább megismerjük Jézus emberi oldalát.
Lukács a legrészletesebb és leghosszabb könyvvel, művészi érzékenységű nyelvezetével az irgalmasság evangéliumát ajándékozza nekünk. (Őt ecsettel ábrázoltam, nem véletlenül: a hagyomány szerint ő volt az, aki az Istenszülőt, Máriát nemcsak saját szemével látta, de portréját is megfestette – ez a hagyomány szerint az ő keze által készített képmás a Salus Populi Romani ikon, melyet a Santa Maria Maggiore-bazilika őriz.)
János pedig a lélek nyelvén szólal meg az isteni Igéről (theo-logia), olyan bensőségesen, mintha még mindig oda lenne hajtva feje Jézus keblére, mintha még mindig ott lenne a szíve fölött. „Innen hallgat és innen ír”, erről a helyről, Jézus szíve közeléből. Költői és magasztos nyelvével szinte már elemel a földtől. „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni.” – mondja Jézus a János evangéliuma 14. fejezetében.
Isten lelke megszólal a szent írókon keresztül, meghagyva személyiségük jellegzetességeit, mégis felismerhető, hasonló hang marad. Akit csak megérint ez a Lélek, az nem lesz többé ugyanaz – és ezt a mindent átalakító csodát legszívesebben megosztaná mindenkivel, akivel csak találkozik. Mert Isten lelke lángoló tűz, égő szerelem, amellyel szemben az ember nem tud közömbös maradni.
Köszönet a szent íróknak, a prófétáknak, a 4 evangélistának és a szenteknek, hogy átadták a rájuk bízott üzenetet. Az üzenet ma is élő, és ma élő tanúkra vár, akik fogékonyak a meghallásra és továbbadásra.
A mi eszközeink is, legyenek bár toll, ceruza vagy ecset, arra valók, hogy tanúságot tegyünk a személyes érintettségünkről, úgy, ahogy csak mi tudunk – és ezáltal, bár talán töredékesen, de mi is hozzájáruljunk tanúságtételünkkel Isten szerető arcának teljes, egész képéhez.
„Ezeket akartam nektek mondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” Jn. 14, 25-26.
Magyar Krisztina, a t’ARS Keresztény Képzőművészeti Műhely alapító tagja
