A növekedés határai című könyv 1972-es, első kiadása a világ egyik legjobb egyeteme(1) világmodelljével végzett reálgazdasági szimulációk ismeretterjesztő összefoglalása volt. A kétéves kutatást a Volkswagen Alapítvány finanszírozta, a kutatási jelentést a Római Klub kezdeményezte és adta ki. Az évek múltával egyre világosabbá vált, hogy a kötet üzenete a XX. század legfontosabb tudományos felfedezései közé tartozik. Maga a könyv hosszú ideig volt bestseller sok országban. Megállapításait sosem cáfolták, javaslatait máig nem haladták meg érdemben.
„A múltat be kell vallani” (2) – ideje hát azt is kimondani, hogy a főáramú közgazdaságtan képviselői kíméletlen és alantas küzdelmet folytattak és folytatnak A növekedés határai ellen, hiszen a könyv címében bennfoglalt (amúgy evidens) kulcsüzenet, – hogy tudniillik a reálgazdaság anyagforgalma nem növekedhet végtelenül és korlátlanul –, a gazdaságpolitika mindmáig központi hittételét cáfolja meg. E küzdelem forgatókönyve rendre az, hogy a kutatástól és a jelentéstől egyaránt idegen problémafelvetéseket illetve állításokat tulajdonítanak a szerzőknek, amelyeket azután vitatnak vagy megcáfolnak. A módszer hosszú időre sikerrel kisiklatta a könyvről szóló beszélgetések jelentős részét. A többség szívesebben olvas könyvekről, mint könyveket, s így, az eredetit nem tanulmányozók a csúsztatásokra nem figyelhettek föl.
A kutatásnak az ezredforduló után, a jelen kiadás alapjául szolgáló átdolgozást követőn, s aztán a közelmúltban ismét, volt tényszerű, érdemi tudományos diszkussziója is (3). E független vizsgálatok szárazon megállapították, hogy a modell időtállónak bizonyult, s a „minden marad a régiben” (Business as usual, BAU) vezérléstípus esetére 1972-2020 közé előrejelzett változásokat a tényleges, mért globális adatok nagy pontossággal kiadják (és nem mást, hanem ezt a pályát adják ki).
A növekedés határai szerzői maguk is figyelmeztettek (4) az ezredforduló előtt, hogy a reálgazdaság anyagforgalmának fenntartható mértékét már túlléptük. És mostanra – amint Dennis Meadows e jubileumi kiadás előszavában megállapítja – lassan megérkezünk a „BAU-hullámvasút” pályájának tetejére.
A legfontosabb időszakban tehát, mikor még megvolt a választási lehetőségük, rosszul döntöttek a világ gazdaságpolitikáját irányítók: stabilizáció helyett a növekedés gyorsítása mellett tartottak ki. A nyugodt átmenet lehetőségét ezzel elvették az emberiségtől, változás-menedzsment helyett immár válság-menedzsment a feladatunk.
De akkor miért adjuk ki most újra A növekedés határait, ha egyszer úgyis kényszerpályára kerültünk?
Mert sosem késő helyzetünket megérteni! Valójában sosem értelmetlen ráébredni a valóságra – későn sem, sőt elkésve sem. Az igazság, a valósággal való világos és őszinte szembenézés, XVI. Benedek pápa szavaival „a valóság magunkhoz ölelése” (5) , felszabadító élmény, ha megrázó is. Az igazság tesz szabaddá a döntésre, a cselekvésre.
Mert ha eltévedtem, meg kell fordulnom, vissza kell térnem oda, ahol még tudtam, hol vagyok. Az alapokhoz, a tiszta beszédhez, a megismerhető és megismert összefüggésekhez, a kérlelhetetlen ok-okozati kapcsolatokhoz.
Mert a legnehezebb helyzetet is csak rontja, a legnehezebb feladatot is tovább nehezíti, ha hamis térképpel, hibás használati utasítással, hiányos tudással, alapvető tévedésekre, sőt hazugságokra hagyatkozva próbáljuk megoldani.
Mert beteg társadalmunknak a bajok gyökerének felismerésére van szüksége, rendszerszintű diagnózisra, és kíméletlen szembesülésre azzal, hogy hová vezet, ha minden marad a régiben, ha nem vetjük magunkat alá a gyógyításnak, ha nem változtatjuk meg életünket.
Ezért nyomtatunk újra, adunk ki újra félévszázados felismeréseket természet és ember egymásra hatásának törvényszerűségeivel és lehetőségeivel kapcsolatban. Mert az elemzés és az üzenet ma is érvényes, ma is friss, ma is alapvető.
Ma is igaz, hogy a természet (és benne az ember) anyag- és energiaforgalmának oksági összefüggései nem alku, nem politikai vagy piaci megegyezés tárgyai. A természet-adta korlátok engednek bizonyos mozgásteret a társadalomnak, a gazdaságnak, ez a mozgástér fel is mérhető, de – véges!
Ma is igaz, hogy azzal, ahogy az ember a természeti erőforrásokat igénybe veszi, egyben arról is dönt, hogy a természet állapota és viselkedése hogyan változzék meg, azaz hogyan hasson vissza a természet az emberre.
Ma is igaz, hogy a nemzeti vagyon elemei – a természeti „tőke”, az emberekben megtestesülő fizikai és szellemi lehetőségek (humán tőke), a társadalmi tőke (bizalom, kapcsolati háló), és a civilizáció infrastruktúrája és berendezései – nem alakíthatók át korlátlanul egymásba. Nem is leltározhatók, értékelhetők egyazon mértékegységgel (mint a pénz), összefüggéseik sem modellezhetők ilyen leegyszerűsítéssel.
Ma is igaz, hogy az ökoszociális rendszer többszörösen összetett és hierarchikus, és ma is igaz, hogy a rendszer bizonyos elemeinek változása erősebb hullámverést, nagyobb változást vált ki magában a rendszerben, mint más elemek ugyanakkora változásai. A rendszernek vannak befolyásosabb elemei, meghatározó belső oksági láncai és visszacsatolásai, és ha a stabilitást akarjuk elősegíteni, akkor ezekre kell elsősorban figyelmet fordítani.
Ma is igaz, hogy ebben a többszörösen összetett rendszerben az egyes alrendszerek, állományok (mint a népesség, ipari termelő tőke, természeti erőforrások) „megszaladásait” a vezérlő (hierarchiában magasabb) alrendszerek „leszabályozzák”. A zsákmány-állomány felfalása kiváltja a ragadozók többségének pusztulását. A természet -> emberiség -> természet anyag-áramot az ember szabályozta, mert szabályozhatta mindaddig, amíg a természet „feleslegéből” merített. A kimerítéssel, azaz a rendszer destabilizálásával azonban voltaképp ezt a szabályozási lehetőséget – ha úgy tetszik: a hatalmat – veszi át egyre gyorsuló ütemben a természet.
Ma is igaz, hogy a rendszer felépítését és/vagy működtetését változtató beavatkozások, próbálkozások sikere függ azok időzítésétől. Hiszen minden egyes eltelt nappal fogy az az erőforrás-mennyiség, amelyre maga az átalakulás – elemek, alrendszerek, folyamatok lebontása és átépítése – támaszkodhat (ha egyszer végre megkezdődik).
Ma is igaz, hogy a társadalom helyzetének és működésének stabilizálása komplex feladat, ezért azt csak sokoldalú, rendszerszemléletű politikai „csomag” érheti el; olyan, amelynek egyaránt része az igénybevétel, terhelés csökkentése, az erőforrás-regeneráció, és a természetvédelem.
Végül: ma is igaz, hogy a szükséges rendszerváltoztatás sikere, azaz a stabilitás és állóképesség megteremtése hozzáállásunkon, értékrendünkön, a világhoz és egymáshoz való viszonyunkon áll vagy bukik: jövőkép, igazmondás, kapcsolatépítés, tanulás és szeretet kell hozzá. A növekedés határai ma is ezt üzeni: „Változtasd meg élted!” Mi lenne, ha most, mikor már jól látjuk az üzenet igazát, megszívlelnénk végre?!
Zlinszky János
- Massachussets Institute of Technology, USA
- József Attila: A Dunánál
- lásd pl.: 2008; 2009; 2020, 2021
- D. H. Meadows, D. L. Meadows és J. Randers (1992): Beyond the limits. Chelsea Green Publishing / Earthscan
- XVI. Benedek: „Caritas in veritate” enciklika
